Irodalmi Szemle, 1994

1994/4 - ÁRGUS - LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT: Pavol Plutko: Autor umeleckého diela (A műalkotás szerzője)

árgus

LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT

Pavol Plutko: Autor umeleckého diela (A műalkotás szerzője)

(Ústav jazykovej a literárnej komunikácie Pedagogickej fakulty v Nitre, 1992)

Pavol Plutko négy fejezetben dolgozta fel a címben megjelölt témát, voltaképpen azonban egy kisebb terjedelmű tanulmány célja csak a probléma felvázolása lehet. „A műalkotás szerzőjének” elmélete nem tudományos diszciplína, a szerző, az alkotó tevékenység szubjektuma rendszerint csak „társproblémaköre” az irodalomtudományi kutatásnak; ha foglalkozik is vele néhány ágazat, egyik sem helyezi a figyelem, a kutatás középpontjába. Az utóbbi évek túlnyomórészt mű-, ill. szövegközpontú vagy befogadói szempontú tudományos kutatásaiban az egyébként minden alkotásban törvényszerűen jelenlevő szerző elméleti vizsgálata elhanyagolt feladat.

Tanulmánya első fejezetében Plutko a műalkotás (elsősorban az irodalmi mű) alkotójának fogalmát mint irodalomtudományi kalejpriát világítja meg. Az alkotó, az alkotói tehetség, a mimézis és katarzis értelmezését tisztázandó egészen Arisztotelészig visszanyúl, s természetesen nem csak a lexikonok és a szakirodalom megfogalmazásaira hagyatkozik, minden lényeges ismeretet újraértelmezve, mondhatnnánk, megtermékenyítve ad közre. Foglalkozik az egyes korszakok aktív és passzív írói magatartásával, s ennek kapcsán felsorolja a többféle „magatartás” lehetőségét: az emigrációt, a belső emigrációban alkotókat és/vagy nem alkotókat, majd a „hivatalosan” publikálók csoportját, amelyet nyomatékosan vizsgálandónak tart. Rámutat az epigonizmus, a plagizálás jelenségének elburjánzására is, s ennek

jeleit a lírai és epikai művek közelebbi vizsgálatával illusztrálja. A dráma műfajára viszont nem tér ki, holott a kor társadalmi élet- és valóságanyagának „drámai” megjelenése/megjelenítése is figyelemreméltó következtetéseket hozhatna, pozitívakat és negatívakat egyaránt.

A kutató a második fejezetben is foglalkozik az epigonizmussal, összefüggésben láttatva azt az irodalom kommercializálá- sával és az irodalomkritikával. „A különböző provenienciájú epigon-szerzők »sorsáról« az irodalomkritikának kellene döntenie, de az irodalomkritikus egyben szerző is. S az epigonizmus érvényesült a kritikában is. ” (54. o.)

Az alkotó és alkotás viszonyának megítélésében nem tartja elhanyagolhatónak a szerzői etika vagy igényesség kérdését sem, „a vajúdás idejét”, az újradolgo- zások, módosítások, javítások „nyugtalanságát”, egészen a végleges szöveg megi/uletéséig. Szerinte: „A világirodalom jelentős írói tulajdonképpen sohasem voltak elégedettek művük »végleges« szövegével... Sok világirodalmi alkotó műve többszörösen értékesebb lenne, ha belefoglalhatnánk minden tervezetet, variánst, áthúzást, átdolgozást, elvetett váz- latot, sőt a megsemmisített »kész« szövegeket is." (50. o.)

A tanulmány írója felvázolja az 1989- es rendszerváltás által felvetett problémákat is, főleg az alkotók korábbi társadalmi helyzetének megváltozását és az írók politikai kritériumok alapján történő differenciálását. Egyesek számára közömbös (ahogy a múltban is az volt), miről írnak; az a fő, hogy benne vannak az irodalmi kontextusban, és a keresletre reagálnak.

A harmadik és a negyedik fejezet is többféle kérdéskört fog össze. Taglalja az alkotók gyermek- és kamaszkori él-