Irodalmi Szemle, 1994

1994/4 - MONITOR - MONITOR: Lapszemle

monitor

vetés? Gál Sándor ezúttal talán azért hagyta el a pontos műfaji megjelölést, hogy ezeken a kérdéseken magunk is eltöprenghessünk.

Cs. P.: Gál Sándor: Függökges hullámzás (Korunk, 1994/1)

(CSELÉNYI LÁSZLÓRÓL) Az egyik ilyen mozzanat, amely — úgy vélem ... nem kap elég hangsúlyt Kulcsár Szabótól, az a tény, hogy a vajdasági magyar irodalom (és irodalomtudomány), elsősorban az Új Symposion és köre, olyan, modernnek tetsző vagy „avantgárd” fejeleményeket közvetített a magyar olvasóknak, amelyektől a „jótékonyan” őrködő irodalompolitika elzárta Magyarország érdeklődő publikumát. Arról is van szó, hogy Bori Imre első könyveiben egy egészen más magyarirodalom-kép, egészen más XX. századi magyar irodalom jelent meg, mint a „spenóttal” hitelesített hivatalos felfogásban. Emellett az akkor még szabadabb szerb, horvát és szlovén irodalom és irodalomelmélet számos eredménye jutott be

— vajdasági közvetítéssel — a magyar irodalomba, jóllehet, az irodalmi következmények esetlegesek és egyenetlen értékűek voltak. S bár lehetséges, hogy egy távolabbi értékelés talán másképpen fog szólni: Cselényi László szlovákiai magyar költő szintén egy összetettebb versszemléletet, megszerkesztettségében is kevésbé disz- kurzív líraideált kísérelt meg megalkotni a szlovákiai magyar cenzúra fojtó viszonyai között, érzésem szerint méltánylást érdemlően.

Fried István: Ezredvégi irodalomtörténet (Tiszatáj, 1994/1)

(TŐZSÉR ÁRPÁDRÓL) Az irodalom egységének absztrakcióját és képzetét megerősíti az a sajátosság, hogy az irodalom intézményrendszere erősen túlcentralizált. Ha csak a kritikai életet nézzük, akkor szomorúan kell regisztrálni azt a folyamatot, hogy az utóbbi időben meggyöngültek az olyan irodalmi központok, mint Újvidék, Kolozsvár vagy Pozsony. Nem arról van szó, hogy nincsenek kiváló és tiszteletre méltó kritikusi teljesítmények, hiszen Thomka Beáta, Bányai János, Cs. Gyí- mesi Éva, Kántor Lajos vagy az esszéíró Tőzsér Árpád munkássága akár cáfolhatja is azt az állítást, hanem hogy a mögöttük álló fórumok gyöngültek meg, és egyelőre nehezen mutatkozik a színvonalas kritikusi utánpótlás. Az irodalmi nyilvánosság tagolódásának nem kedvez a térbeli szűkösség, a többféle irodalmi centrum nélkül pedig a szabadabb és szellősebb kritikai élet feltétele, a dištancia lehetősége szűnhet meg.

Mészáros Sándor: A kritika mai idolumai (Alföld, 1994/2)