Irodalmi Szemle, 1994

1994/4 - VITA - JAKAB ISTVÁN: Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője

Jakab István

ta, de én már az ötödiket (a harmadik cikket) is. Utána nem tudtam, mit gondoljak a szerzőről. Ugyanis még az első két cikkben szükségesnek tartja a magyar standardot; többek között ezt írja: „A tömegtájékoztató eszközök, a nagy nyilvánosság, a művelt emberek által való használat a magyar standardnak továbbra is biztosítja a szükséges tekintélyét, s eredményezi... a kétnyelvű nyelvváltozatba való spontán behatolását standard nyelvváltozat oktatásánál" (1993/7-8:103). Sőt még a harmadik cikkének elején is így nyilatkozik: „A standard nyelvváltozat oktatásának különleges jelentősége van az anyaország határain kíviiľ' (1944/2:63), de egypár lappal odább ezt olvashatjuk: „... a kétnyelvű közösségben élő diákoktól sem szabad elvárni, hogy megtagadják anyanyelvűket, a mindennapi élethelyzetben beszélt kontaktusváltozatot, hanem ennek megtartásával kell őket a magyarországi standard („belföldiesült változatának"1) megtanulására ösztönözni” (67). Ha gyanút fog az olvasó, aki nem tudja, hogy tulajdonképpen mit is kell megtanulnia a szlovákiai magyar diáknak: a magyarországi standardot-e vagy annak zárójelben feltüntetett „belföldiesült változatát”, s megnézi, mi van a 7-es mutatószámmal jelzett jegyzetben, megdöbben: „A magyarországi standard »belföldiesült« változata az ún. szlovákiai magyar standard. Ezt semmiképpen sem kell valamiféle külön nyelvként vagy abba az irányba mutató alakulatként felfogni, hanem olyan változatként, amely a legmesszebbmenőkig azonos a magyarországi standarddal, csupán abban különbözik tőle, hogy... szerves részét képezik bizonyos kontaktusjelenségek, mindenekelőtt a szókincs területén (pl. alapiskola általános iskola', iskolázás tanfolyam', anyasági segély gyermekgondozási segély' stb.). A szlovákiai magyar beszélők anyanyelvének kontaktusjelensége közül egyébként csak elenyészően kevés része a szlovákiai magyar standardnak. Hogy pontosan melyek azok, annak tisztázása a jövő nyelvtervezőire vár” (72).

Mintha nem is az egér, hanem kígyó született volna a hegyek vajúdásából. Mindenesetre a szülés nemcsak nagy vajúdással, hanem elég alattomosan is ment végbe. Néhány dolgot persze nem értek, illetve néhány megjegyzésem még volna: 1. Ha van magyar standard, miért van szükség szlovákiai magyar standardra, különösen akkor, ha ez nem is másik nyelv (belső nyelvtípus), ahogyan állítja? 2. Másik belső nyelvtípus nem is lehetne, ha mindenekelőtt a szókészlet területén különbözik a magyar standardtól (bár a mindenekelőtt határozószó nagyon gyanús). 3. Ha a specifikus fogalmainkat jelölő szavak hovatartozása izgatja a szerzőt, ezek — de csakis ezek! — nyugodtan lehetnének a magyar standard szókészletének kiegészítő elemei anélkül, hogy miattuk egy szükségtelen belső nyelvtípust hoznánk létre, amelynek létezése nagyon veszélyes lehetne. 4. Mivel ez az eset és a módszer is azt bizonyítja, hogy a szerző célja a szlovákiai magyar standardnak mindenáron való „megszülése”, félő, hogy rövid idő elteltével a szlovákiai magyar regionális köznyelvek „lépnek elő” szlovákiai magyar standarddá, vagyis elszabadul a pokol: az ezekben polgárjogot nyert jelenségek elismert, befogadott jelenségei lesznek a szlovákiai magyar standardnak is. 5. Most már értem a szerzőnek azt a — már kivitelezhetőség szempontjából is — naivnak tűnő javaslatát, hogy a legközelebbi értelemző kéziszótárban helyet kapjanak a különböző országok (utódállamok) magyar kisebbségeinek regionalizmusai is, amelyek „részei a regionális standardnak " 1993/7-8:101). Ezzel kapcsolatban azonban volna egy kérdésem: melyik magyar nyelvre fogunk majd for-