Irodalmi Szemle, 1994
1994/4 - VITA - JAKAB ISTVÁN: Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője
Jakab István megtűrni. De a köznyelvben nem tolerálhatjuk a megjelenését. Sőt a nyelvművelésnek még az alsóbb szinteken is van feladata, tennivalója. (Erről bővebben később! Tolcsvai Nagy Gábornak tehát sem a nyelvművelő konferencián, sem az Új Szóban közölt cikkeimben nem mondhattam mást, mint azt, hogy nem egy, hanem három regionális köznyelvünk van. A három ugyanis ez esetben kevesebb, mint az egy. Kisebb veszéllyel jár, mert fölöttük ott van az egyetemes magyar standard, amelynek megerősítéséről nem mondhatunk le. Ha a szerzőre hallgatva, egyet fogadnánk el, vajon melyik lehetne az? Ha a szlovák hatásban nincs is nagy különbség a három között, nyelvjárási tekintetben bizony van. Vagy — ne tekintsék ezt profanizálás- nak, hanem inkább szemléltetésnek! — az egy Isten három személyben teológiai elv alapján oldanánk meg azt a nyelvelméleti kérdést? A három regionális köznyelvet egynek tekintenénk? S ezek a magyar köznyelv, magyar standard helyettesítőjévé válnának? Egyszóval a kisebbségi magyarságnak még a közös nyelvtől, belső nyelvtípustól is elszakadva, meg kellene elégednie egy alacsonyabb szintű standarddal? Ezért volt szükség arra, hogy a nyelvművelő konferencián meghirdessék a nemzetközpontú nyelvművelés elvét. Egyébként elkerülte Tolcsvai Nagy Gábor figyelmét, hogy az említett Nyelvőr-cikkemben a választékos köznyelvről ezt írom: „Művelt köznyelven nem feltétlenül a köznyelv »steril«, »színtelen-szagtalan« — vagyis teljesen jellegtelen változatát értem — nálunk ilyen aligha képzelhető el —; ide tartozónak vélem azt a változatát is, amelyen még a nyelvjárás színei-ízei kis mértékben érezhetők, s az idegen hatás sem jelentkezik benne feltűnő mértékben ” (145). Sajnos, Tolcsvai Nagy Gábornak ebben a kérdésben követője is akadt nálunk Lanstyák István személyében. Amikor a pozsonyi magyar tanszékre került, tagadta a nyelvművelésnek még a létjogosultságát is; s az egyetemi tantárgyak között is kifogásolta a nyelvművelést, mondván, hogy ott a nyelvtan meg a stilisztika, nincs szükség nyelvművelésre. (Azt csak mellékesen említem meg, hogy a középiskolák tantervében, a nyelvtan mellett elég sok a nyelvhelyességi és helyesírási tananyag, aki meg szerkesztőségben, kiadóban talál munkát, az szintén nem nélkülözheti ezt a nyelvművelés keretébe tartozó tananyagot.) Fejlődésnek tekinthetjük nála, hogy egy idő után maga is gyakorlati módon részt vesz a nyelvművelő munkában (pl. A rádió magyar nyelvű adásának Anyanyelvűnk című programjában havonként olvassák fel írását), s több elméleti cikket írt már a nyelvművelés témaköréből. Akik az Irodalmi Szemléi olvassák, azok az utóbbi időben három cikkével is találkozhattak (az első kettő két-két részletben jelent meg) a következő címeken: Nyelvművelésünk vétségei és kétségei (1993/3:58—69); Álom és valóság között (1993/6:69—78 és 1993/7-8:96—105); Kétnyelvűség és nemzeti nyelv (1994/2:63—75). Nem elemezhetem itt részletesen a szerző állításait, és nem áll szándékomban külön írásban sem reagálni rájuk — néhány dologra talán már válaszoltam is itt, nem közvetlen módon —, csupán egy-két megjegyzését szeretném érinteni. A szerző elemzi az egyetemes magyar és az itteni nyelvművelést, természetesen csak a rendelkezésére álló adatok, írások alapján. A személyes tapasztalat hiányában. Megállapításai olykor helytállóak, máskor kifogásolhatók. Azt csak megállapítani lehet — a nyelvművelőkön számon kérni nem —, hogy az ötvenes években —
