Irodalmi Szemle, 1994
1994/4 - VITA - JAKAB ISTVÁN: Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője
Jakab István hirdette meg Grétsy László a nemzetközpontú nyelvművelés elvét. Hogy miért volt erre szükség? A kérdésre adott válasznak egyúttal a nyelvművelés közelmúltbeli történetét és felvetődő problémáit is tartalmaznia kell. Csak ezeknek az ismeretében érthetjük meg a magyarországi nyelvművelés vezető tényezőinek lépését. Említettem, hogy a nyelvművelők is fejlődnek, változnak a nézeteik stb., elvégre maga a nyelv is változik. Szó volt arról is, hogy az ösztönös nyelvművelést a tervszerű és elvszerű nyelvművelés váltotta fel nálunk is: elveket htároztunk meg. Fő alapelvünknek azonban ezt tartottuk: „egy magyar nyelv van, a közös magyar nyelv, s ennek köz- és irodalmi nyelvi formája a norma, a követendő nyelvi eszmény ” (Jakab István: Nyelvünk és mi 180). Hogy a normául szolgáló magyar nyelvváltozatot — vagy Benkő Loránd kifejezését használva: belső nyelvtípust — ki minek nevezi, az felfogás kérdése. Én a művelt köznyelv vagy választékos köznyelv kifejezéseket használtam rá többször, Deme László a magyar standard kifejezését részesítette előnyben; az utóbbi időben többen használják a sztenderd angolos ejtésű alakot, de sokan nevezik ezt meg — köztük már az utóbbi időben magam is — egyszerűen a standard szóval. Ez azt mutatja, hogy közben a terminológia is változik. Az utóbbi évtizedekben egyre több szó esett a regionális köznyelvekről. Ezek azok a nyelvváltozatok, amelyek a nyelvjárások és a művelt köznyelv (vagy egyetemes magyar standard) között helyezkednek el. Tudjuk, hogy léteznek ilyen közbülső változatok, azok használják őket, akiknek beszédében keverednek a köznyelvi elemek a nyelvjárásiakkal, tehát már nem anyanyelvjárásuk neológ változatát használják, de még nem is a választékos köznyelvet (standardot). Valójában keveset tudunk még erről a változatról, s eltérőek a vélemények a mibenlétéről is. Egyes jelentős magyar nyelvészek (többek között Deme László, Kiss Jenő, Sebestyén Árpád) nem is tartják belső nyelvtípus értékű változatnak, csak a közyelv regionális használatát értik a regionális köznyelv kifejezésen. A magyarban gyakran nevezzük nyelvnek azokat a változatokat is, amelyek nem belső nyelvtípus értékűek, tehát nem mutatnak eltérést egymástól mind szókészleti, mind pedig grammatikai tekintetben a Benkő Loránd által felállított követelmény alapján (A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában 32). Köznyelv, irodalmi nyelv, táj nyelv, szaknyelv, szalonnyelv, tolvajnyelv, hivatalos nyelv, beszélt nyelv, írott nyelv és még sorolhatnánk a nyelvnek nevezett, egymástól lényegesen különböző változatokat, sőt nyelvhasználati formákat, amelyeket legtöbben a nagyon praktikus, de mindent egybemosó nyelvváltozat általános megnevezés alatt csoportosítanak. Hogy belső nyelvtípus ér- tékűek-e a regionális köznyelvek, vagy sem, arra nézve tehát nincs megegyezés, mindenki a felfogása szerint minősíti őket. Nem merném határozottan állítani, hogy nem azoknak van igazuk, akik csupán a köznyelv (standard) regionális használatát látják bennük, de én magam azért tartom őket belső nyelvtípus értékűnek, mert például nálunk Szlovákiában még a szlovák hatás is velejárója a regionaliz- musnak, s maga ez az idegen hatás sem tisztán szókészleti, hanem már bizonyos mértékig grammatikai jellegű is (gondoljunk a szlovákos tükörszerkezetekre!). Csak egy alaposabb vizsgálat döntheti majd el megnyugtatóan ezt a kérdést. A magyar nyelv szlovákiai változatai című cikkemben még 1989-ben három reginális köznyelvet különböztettem meg a szlovákiai magyarlakta területen, a három magyar
