Irodalmi Szemle, 1994

1994/4 - VARGA IMRE: Gyakorlófüzet

Gyakorlófüzet ugyanakkor. Eszközévé váltam ennek a pillanatnak (kozmikus érzésnek), de eszkö­ze volt a tér is, amelyből a múltja, jövője elősugárzott; a smaragd különös ragyogá­sa; sőt ez az évszázad, az évezredek is az örvény szemébe gyűltek, s innen áramlottak kifelé. Láttam, az idő múltjába fordul, önmagát előzve, kergetve hangtalanul és át- lelkesülten: a kinti és a benső tér között ez az örvény szétkapta a válaszfalat, eltűnt, hogy ezt nézem, mert teremtődtem és szóródtam szét vele én is. Most érzem, milyen kockázatos és hiábavaló kikerülve egy állapotból — az időt­lenségből — oda visszaélnünk, képpé fogni, ami képtelenség, megérteni, ami ki­mondhatatlan, éreztetni, ami maga volt az érzés, akarni, ami bennünket akart. Hogyan leírni azt, amiben ujjongás és zokogás meg öröm és bánat, fájdalom és bol­dogság egyesült? Csak ennyit mondhatok utána néhány nappal, a történetet, ahogy a nyelv összezavarja, ennél több már rutin lenne, ámítás. Most bennem is fölserken a gyanú, nem volt-e éber álom, a mélyből hirtelen feltörő őskép, amelyet ez a havas- esős-napsütéses szélörvény pörgetett föl a tudattalanból. Kit kérdezzek most már? Aki akkor ott járt a téren, közülük bárki ugyanezt átélte-e? Aligha. S talán ez az időnkben olykor váratlanul, megrázóan felvillanó örökkévaló is mi vagyunk, minél személytelenebbül, annál bensőségesebben. Megvalósult lehetőségként. És vele enyészünk. * * * A lányom most tüdér, ül a hintán, leng magasba-mélybe énekelve. Figyelem őt, vele hintázom, amit érzek, kiárasztom a városra. Látható, hogy derűsen feszül az ég, a föld némán izzik alatta, hogy az utcasorok is játszanának, próbálkoznának vele, de el-elvétik. Túl sokat ismerünk, és keveset tudunk. Minden játékunk ilyen: egyszerre átlelkesült és félelmes, szégyenkezünk, ha fenékkel a porba huppanunk, mert ez már méltatlan hozzánk, nevünkhöz. * * * Az erős hit befogad, megért, összeköt, segít, társul választ, a gyönge viszont: meg­ítél, elkülönít, kizár. * * * Ó, Ádám, itt a panelban! Most minden lélegzetvételed kegyelem, tudatosság, öröm, hogy a teremtőerőhöz kapcsolódsz, teremtődsz, minden lélegzetvétellel meg­elevenedsz, föltámadsz, te porból meg földből való, te szegény agyagember! * * * Tanulgatom a hálát. Talán valami különösen értékeshez juttatott a sorsom? Va­gyok: érzéseimmel, gondolataimmal, sejtelmeimmel, s ez belemerít a világ értelmé­be. Ahogy a hálát ápolgatom önmagamban azért, ami vagyok, erőt kapok ahhoz, hogy többé váljak mostani magamnál. Hogy igazibbá, valódibbá váljak.

Next

/
Thumbnails
Contents