Irodalmi Szemle, 1994
1994/1 - BERECK JÓZSEF: A balkonember
A balkonember Az álomnak ennél a pontjánál Tóm már érezte, hogy csak álmodja az egészet, hogy nem kell blöffölnie, nyugodtan elmondhatja asszonyának az igazat. Miszerint egyszerű emberi félelemből sikkasztotta el a füzetnek azokat a lapjait, amelyek tanúsították: a szerencsétlenül járt fiatalember igenis olvasta a novelláját és leküzdhetetlen késztetést érzett hatására a benne sejtetett végkifejlet beteljesítésére... Ekkor ébredt fel. (nov. 14.) Teréz asszony a balkonon. Üres kartondobozokat, virágcserepeket, fejenincs-lá- banincs babajátékokat, szőnyegtekercseket, szigetelőlapokat, kopott járókát, lerobbant gyerekkocsit kell félretennie az útból, hogy egyáltalán Dudu közelébe férjen. Housenková dráha...* Igen, az az oka mindennek! Az a hullámvasút vitte vakvágányra Pötyi életét. Ilyen fiatalon ennyi gyerek!... Teréz asszony mintha csak magának beszélne. A vásártérről, onnét, ni, idelátszott a hullámvasút fényeinek villogása, állandóan szólt a zene, hallottuk az Édesszájú hetyke rikoltozását a hangszóróból: Jedeme dveste metr proti vetru, dvestodvacet kilometru!!!** Egyszerűen nem lehetett itthon tartani Pötyit. Mintha vesztét érezte volna. Pedig idejében mondtam Janinak, hogy nem lesz abból jó, ha egy csitri lány rögtön Édesszájúnak hív egy mutatványoslegényt, és ingyen száguldozik mindennap a hullámvasúton... S látod, Dudu, igazam lett! Teréz asszony eltűnődve néz a távolba. Én igazán szeretem Pötyit, meg amilyen szép volt, tényleg bármi lehetett volna belőle, de mostohájaként úgy éreztem, nem léphetek fel vele szemben erélyesebben. Nem tartotta rövid pórázon, de makrancosságából sokszor még így is azt véltem kiérezni, hogy belül sosem fogadott el anyjának. Tudod, Dudu, úgy jött ránk ez a szerencsétlenség, mint Isten csapása. Jani szinte őrjöngött, amikor megtudta, meddig fajult a dolog a hullámvasutassal, de előre tudtam, hogy gyorsan beletörődik. Annyira ismertem már a természetét. Meg aztán egyszer váratlanul azt mondta nekem, hogy benne valami eltörött, amikor az első felesége és a kisfia meghalt. És én meghökkentem, mert nem szokott így beszélni velem, és zavaromban azt kérdeztem tőle, de hát mi az, ami eltörött benne, mire ő azt felelte, hogy az, ami törékeny. Teréz asszony elgondolkodva szorítja a kezét lapos keblére, mintha, mintha ott rejtőzne az emberben mindaz, ami törékeny. Talán ezért hagyta vakvágányra hullámvasutazni Pötyit, ezért jár haza csak aludni, ezért nem törődik igazából azzal sem, hova folyik szét a te aranyad. (Miféle aranya van Dudunak? Erre a kérdésre a választ jószerével csak maga Dudu mondhatná meg, de ő a történetnek ebben a fázisában már régen nem beszélt. Az az igazság, hogy Jani unokaöccse az intézet felszólítására megjelent ugyan az ódon kastélyban, de esze ágában sem volt hazavinni az öreget az amúgy is szűkös kisvárosi otthonába. Egy mesébe illő fordulat aztán villámgyorsan jobb belátásra késztette. Amikor a vénséges öreget mustrálgatta a furcsa karosszékében, abba a szutykos vászontarisznyába is belekukkantott, amelytől az öreg soha meg nem vált, s amit ezúttal is az ölében szorongatott. Nem volt abban egy kopott bicskán, egy tekercs madzagon, néhány rongydarabon kívül más, mint egy jókora ágyútöltény. Mi a szösz, álmélkodott Jani unokaöccse, s mert igencsak vonzódott a különleges alakú, formájú és küldetésű tárgyakhoz, érdeklődéssel kezdte forgatni a kezében a nehéz lőszert. Mígnem a ki
