Irodalmi Szemle, 1994

1994/4 - CSÁK GYULA: Pap fia pap

Pap fia pap

félelmükben még inkább a félelem csontkarjai között próbálnak menedéket lelni. Amióta ezt megértettem, soha nem alkalmazok megfélemlítő módszereket, mégis eredményes kihallgató vagyok. Úgy ismernek a szakmámban, mint aki számára a konokul hallgató emberek némasága is beszédes. Ezernél több állomást diktáltak már jegyzőkönyvbe nekem olyanok, akik kezdetben tüntetően hallgattak. — Váratlanul égnek lökte mindkét karját, és arcát is a kopott vakolatú mennyezetre emelte.

— És íme: egy bolond kifog rajtam! — Lehullajtotta karjait, lépett néhányat, és ta- gadóan kezdte csóválni a fejét. — Sző sincs arról, hogy maga bolond! Bizonyosan megvan a magához való esze, csak még nem tudom, hogy milyen rugóra jár, de meglelem a zárba illő kulcsot, vagy különben megeszem a sapkámat!

Fújtatott, de dühöngése hirtelen megszakadt, és fülelni kezdett, mint neszre a vadász, mert Bertalan megszólalt:

— Én semmitől sem félek, uram. Jégmezőkön, forró sivatagokon, tengereken és szörnyekkel teli erdőségeken hatoltam át, amíg ráleltem az istenek lakóhelyére.

Az őrnagy halántékába fádalom hasított, amely lassan állandó lüktetéssé vált. Füléhez emelte a kezét, előredöntötte púpos testét, miáltal olyanná vált, akár egy kérdőjel.

— Rá-le-elt? Azt mondja: rálelt?

— Igenis, uram.

— Megint hazudik.

— Nem hazudok, uram.

— Jóember! Öt hete ámít engem azzal, hogy az istenek lakóhelyét keresi. Hetedszer játsszuk ugyanazt a színjátékot! — Silány testét is, a hangját is, az arcát eltorzítva, rossz bohócnak látszott; mint aki egy borzongató jelenetet játszik el a primitív, bámész közönségnek: —"Mi a neved, gézengúz?... Pap fia vagyok, magam is pap... Azt állítod, hogy elloptál egy vagon cementet?... így igaz, uram... De nem így igaz! Te ártatlan vagy!... Pap fia vagyok, magam is pap... Valid be az igazat!... Keresem az istenek lakóhelyét, uram..."

Abbahagyta, mert berekedt és beleizzadt a mutatványba.

Egy fonnyadt nő éppen belépett a kávéval és a pohár vízzel. Miután letette a tálcát, szó nélkül kiment.

Az őrnagy a szoba távoli részéből a kerek asztalhoz sietett, kis bádogdobozi húzott elő a zsebéből, a dobozból tablettát vett ki, a szájába dobta, megropogtatta, majd kávét kortyintott rá. Meglepő gyorsasággal hathatott a gyógyszer, mert nemcsak hogy elmúlt az iménti őrjöngése, hanem szinte derűssé vált.

— Tehát azt mondja: megtalálta. És ezt miért ilyen fancsali képpel közli? Aki egész életét arra áldozza, hogy elérjen valamit, annak örülnie kell, ha történetesen megtalálta, amit keresett.

Bertalan a szomjúságtól — talán ütéstől — felrepedt szájához emelte a vizespoharat, de vagy önfegyelemből, vagy mert fájdalmat okozott neki a pohár érintése, éppen csak kortyolt egyet a vízből, azután csendesen mondta:

— Megeshet, uram, hogy másra lelünk, mint amit kerestünk.

— Ezt meg hogy érti? Megtalálta, vagy nem?!

— Igen is, nem is...