Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - ÁRGUS - CSEHY ZOLTÁN: Margináliák
árgus Olvassuk el ezt a könyvet, mert a szabadság lakik benne! (Kalligram, 1993) 2. Bratka László : A mohóság hajtotta, a titkok szomja... Furcsa szövegek kúsznak fel a lap felső részére, mintha menekülnének valami/valaki elől, mintha megpróbálnák elhagyni börtönüket. Nem tűrik a bezártságot, az egymásutániság kötelező rendjét. Bratka László lírája úti-líra. Elindul a csönd-úton, s eljut a trónterembe. Közben elvarázsolja Repcsát, a repülőgép nőstényét, képes csatafortélyok és a pusztulás édenkertjévé változtatni a sivatagot, mert állandóan áthatja az időjárók bea vatottságérzése. Bratka versei portrék is. A csönd-úton szembejövők arcképei, egyéniségrajzai. S más ki találkozhatna a költővel, mint Szu Vu-kung, a földforgató erő, maga Buddha, a drága jő Miss Marple, Thésze- usz vagy a Hömpölyded vérfi? Hát arról, hogy mint verik lecsatolt derékszíjjal, hogy mint gyilkolják a gurkhák a marslakókat, vajon, melyikünk nem j szeretne picit többet tudni? Főleg, ha elvileg bármelyik szerepben felismerhetjük magunkat és az emberre oly jellemző gondolkozási formulákat-síkokat? Szinte hihetetlen és olyannyira félelmetes is, hogy a fenn felsorolt „bratka- lászlók” bennünk is ott laknak. Befészkelik magukat testünk-lelkünk zugaiba, s várják (ki türelmesebben, ki türelmetlenebbül) a támadás és az uralommegszerzés pillanatait A nagy pillanatokat, amikor pl.: „a pupillám alagútjának két végén befutva egymásba: torlódik a két Miss Marple." (Cserépfalvi, 1992) 3. Szitási Ferenc: Egyszerű leltár Várok, míg felrepül az erdő, várom, nyíljon már ki az orgona. Felkészültem a télre, égszakadásra, ám se tél, se égszakadás, de még csak az onona se nyílik, az erdő sem repül fel. Egyedül Ravel Bole- rójának hallgatására tett előkészületeim hoztak gyümölcsöt. No. Nem a kötet hatására s nem a tudatomban csendült fel a mestermű, hanem a maga konkrét valóságában egy lemezről néhány tételnyi Muszorgszkij után. Szitási Ferenc Ajánlás című művéből indultam ki, és ugyanoda érek majd vissza. „Hóhér a vers." Miért ne? „Minden versnek lába homloka / tüdeje és nemző- szerve van. ” Igaz. A probléma abban áll, hogy költőnk, aki „Szűz lányok hamvas hasára gondol. / Ir és verekszik", a versnek csak hol a lábát, hol a kezét, hol csak a kisujját, hol a heregolyóját, hol egynéhány szőrszálát teremti meg. Az amúgy őszinte érzések, panaszok sora a kötet. Idővel helyet cserélnek benne a sírkövek. Marad a félelem és valami ösztönös seholselevés. Fájdalmas torzság. A szobrokból vér folyik. A szoborcsonkokból folyik a vér. Lüktet a hús, meleg, tapintható. Ni, amott jön a vers. A nemzőszerve hiányzik. Pedig a versnek fontos a nemzőszerve. Mivel termékenyíti meg, teszi magáévá a befogadói lelket? Mivel nemzi a válaszverset minden olvasó tudatában — tudatalattijában? A vers van. Néz. Fönn a tavasz. Lenn ebből is, abból is valami. Az ég tiszta. Reménytelen az égszakadás. A vers is érzi. Tétova. Egy helyben áll. Vár. Mint mindnyájan, mi olvasók. Várja, mikor repül végre fel az erdő. Ebben a könyvben azt hiszem, soha. (Madách, 1993)