Irodalmi Szemle, 1994

1994/3 - LÁSZLÓFFY CSABA: A soron következő

A soron következő

varázsoperában? A fölény és hidegség rendszerint hervadt, ráncos, kortól firlefán- cos testet vagy életet takar. Degas dagadt Péknéje, igaz, a kegyetlen verizmusnak köszönhetően olyan visszataszító; a pasztellszínek hamvassága sem képes ellensúlyozni a széles hátú, idétlen mozgású fehérnép kivagyiságát. Amikor M. Frivol akar lenni, talán akkor igazán dilettáns. Ki ne hallaná, hogy nem a nagyáriától, hanem a hős perszóna orrfúvásától visszhangzik a karzat!... Micsoda pech ez a „beugrás” G. helyett, aki tüdőgyulladás-gyanús ("láztól izzadt vizes ingét egy apáca csavarja ki, és egy szék támlájára feszíti száradni." Párnád alatt a könyv, abból olvasod). Tart még a gonosz varázslat. Recsegő, kappanhangú, boros-parőkás társaság tapsolja meg székéről felugrálva M. kurjantásszerű káromkodásait. S az ocsmányságokat a G. mellől elmaradhatatlan korrepetitor kíséri egy rozzant, felhangolhatatlan pianínón. Az áriát követő áhítatban a beleid buffókat böfögnek...

Ekkor szólal meg a szobacsengő. Felriadsz. Gombolatlan nadrággal feküdtél keresztben a vetett ágyon. Kialvatlanul és bűntudattal rohansz a többiek után, nehogy lekössétek a d.-i találkozót.

Volt alapja az álomnak. A huzatos kultúrteremben (hiányzott egy ablaküveg) az énekesnő berekedt. Nem baj, majd elbeszélgetünk, javasolja homlokát ráncolva M. Ami azt jelenti, hogy ő majd cseveg, adomázik a közönség előtt (Úgy is lön.)

A mezzoszoprán pityereg, pedig senki sem tett szemrehányást neki. Gyöngéden vigasztalnád, ahogy a jezsuiták gyóntatnak.

M. rád mordul: „Ne zsarnokoskodj fölötte!” Az idegesség vagy perverzió tragikus felhangokat erősít fel benned. Hirtelenjében különben is kevés szó gyűl nyelvedre, hogy komédiázni tudj, s ne te bosszankodj. Hagyni kéne máskor is — jut eszedbe —, hogy az ő szájában reszkessen a hazugságpuding! Homlokodon a kidagadt érrel megjátszanád a higgadtat: elhalásznád a pöffeszkedő Madame M. elől az utolsó üveg sört. De amint lenyelnéd az első kortyot, már érezned, hogy lábvizet iszol.

A félig sikeredett — jórészt közönség nélküli — vendégszereplés után a hazaút már színlelés. Harapások; zöld üvegházi uborka harsog a fogak alatt. Javaslat: töltsük el szerény ebédünket a városka parkjában!... A szövetkezeti személyzet — náluk épp nincs sztrájk — közben váratlanul megtölti a füves teret. A pompás természet ölén még fürdőgatyában is sétafikálhatnak. Három fehérnép kézimunkázva tereferél a „nagy szabadságról”. A tömeg már teljesen körülzárta a parkolóhelyet. M. ráripakodik valakire. Már ez sem zavar, valid be, elálmosodtál. Az ember ilyen terméketlen utakon gyorsan és feltartózhatatlanul elemészti energiáját. „Futó jelenség vagy a földön — nyugtatnád magad, ha még ébren volnál. Ernyedt szádon hernyóként mászik végig egy vigyor. — Csak botladozó bolond leszel már, mire rájössz, hogy nem vagy képes elviselni a másokból áradó idegenséget...” s eközben, érdekes módon, látod, amint boszorkányok süvítenek el fölötted seprűnyélen.

Ketten is rázzák a vállad. Egymás szavába vágó női hangok: „Remélem, jobban vagy...” „Indulás, mindjárt sötét lesz!” a rossz fogait villogtató közel hajol hozzád. Sikerül egészben lenyelned a szorongást, a képtelenségeket. Az értelem morálja diadalt ül a tudatlan érzelem felett. Nincs seprűnyél.

Már csak hagymaszag.

1993. IX. 20.