Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - SZŰCS ENIKŐ: Alvadt piros kolorizmus (versek)
Szűcs Enikő ahogy elringat szájszélbe tűzött mosollyal vagy ők mindig így csinálják és tenger és hűs és sós ez valami meleg de nem víz (vegyél nekem meglepetést). Esetleg halottak nyitott szájába már hadd nézhessek bele És eljön. Mint egy eredeti, cizellálatlan álomkép. Érzem mennyire furcsa annak a másiknak, hogy normálisan egzisztálok. Hogy képes vagyok anyagcserézni meg i- lyenek. Pedig csak közel akartam lenni hozzá. A bőrét, a leheletét. Megérinteni, megérinteni. De elfogta őt a repülés. Tegnap még gyönyöríí volt. Nagy, tágra nyílt szeme volt, és látott szájjal a plafont nézte. Néztem én is, de csak az a nagy fehér semmi. Mennyire mozdulatlan. Lehet, hogy kényszerítették szárnyai felcsatolására, ami egy hosszadalmas folyamat. És ez most ejtőernyő vagy repülő, vagy mi ez. És valószínűleg arra is kényszerítették, hogy szeressen. Ó, te szegény. Aztán megríkatták és hagyták, hogy a földre essen, és most a plafont nézi. Azt hiszem, hogy csak egy bizonyos pontot néz. Létezése szempontjából az egyetlen konstans pontot nézi. És akad, amiben fekszik csordultig vérrel, ő mondta, hogy egyszer úgyis kirángatja az ereit a bőre alól. Mert látni akarja és meg is volt győződve arról, hogy látni is fogja. Azt hiszem, most már tényleg lát. Pedig csak közel akartam lenni hozzá. Ezek az arany idők, nyughatatlanok és lassan múlnak. És mikor már teljesen nem tudott érdekelni, akkor lopva belekukkantottam a szájába. Állott víz volt a pohárban sós nagyon sós
