Irodalmi Szemle, 1994

1994/2 - POMOGÁTS BÉLA: Nemzeti irodalom — nemzetiségi irodalom

Nemzeti irodalom - nemzetiségi irodalom

Mindenesetre irodalomtörténeti tény, hogy a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségi irodalmakat sokkal több szál fűzte és fűzi a nemzeti irodalom fejlődéséhez, mint a velük egyazon országban fejlődő „többségi” nemzet irodalmához. A többségi irodalommal kialakult kapcsolatok jórészt művelődéspolitikai jellegűek és voltaképpen beilleszthetők a kelet-közép-európai irodalmak általánosabb fejlődéstörténeti hasonlóságainak keretei közé.

A magyar irodalom — vállalt hagyományai, nemzeti tudata és esztétikai értékrendje értelmében — egységes szellemi entitás, ennek a szellemi entitásnak azonban több központja, mondhatnám így is, több történelmileg kialakult intézményrendszere van. A magyar nemzeti irodalom struktúrája ennek következtében sajátos irodalmi „respublicára” hasonlít: ebben a „köztársaságban” a hazai irodalom mellett el nem hanyagolható szerepe van az erdélyi, a szlovákiai, a vajdasági, a kárpátaljai, iletve a nyugat-európai és tengerentúli magyar irodalomnak. Ennek az irodalmi „respublicának” az egység és a különbözés a lényegi tulajdonságai: egység az irodalom nyelvi, etnikai, történelmi és kulturális sajátosságaiban, különbözés társadalmi feltételeiben, konkrét nemzetiségi és részirodalmi feladataiban.

A magyar nemzeti irodalom lényegi egységét, amelyet természetesen nem a gondolatok, az eszmék és nem is a válaszra váró történelmi kérdés azonossága, hanem a mentalitásformák és az értékrend közössége határoz meg, igen sokáig, évtizedeken keresztül elfedte az a manipulatív rendszer, amelyet a kommunista diktatúrák kényszerítettek rá a magyar „részirodalmakra”. Meggyőződésem szerint nekünk ezért most az egység gondolatát, a nemzeti és szellemi összetartozás ügyét kell e- lőtérbe állítanunk, már csak a Közép- és Kelet-Európában tapasztalt történelmi átalakulások következtében is, minthogy ezek az átalakulások közelebb hozták hozzánk a magyarság kulturális egységének helyreállítását, ami leginkább sürgető történelmi feladataink közé tartozik.

Mindez megköveteli a kisebbségi létben, illetve a szétszóródásban élő magyar irodalmak intézményeinek közeledését is, az irodalmi körök és egyesületek — most már ne egymástól elszigetelten dolgozzanak. Ma már: a régiónkban bekövetkezett változások után nem érhetjük be nemzeti irodalmunk elvi és lényegi egységének deklarálásával, a következő évtizedben létre kell hozni az irodalmi intézmények legszorosabb kapcsolatát és együttműködését. A lehető legtermészetesebb dolognak tartom azt, hogy kolozsvári, pozsonyi, újvidéki, ungvári vagy éppen bécsi, párizsi, londoni és New York-i magyar írók budapesti, debreceni vagy szegedi folyóiratokban, könyvkiadóknál és irodalmi összejöveteleken vállaljanak szerepet, és persze azt is, hogy magyarországi írók szerepeljenek a szomszédos országok magyar irodalmi fórumain.

Szükség van arra is, hogy a kisebbségi magyar irodalmak adják fel azt a defenzív magatartást, amelyet kétségtelenül az adott ország nemzetiségi és kulturális politikájának nyomása alatt, időnként tanúsítottak. A hagyományos „kisebbségi beszédmód” helyett egy új beszédmód kialakítására van szükség, amely elutasítja a történelmileg kialakult kisebbségi önkorlátozást és a túlzó óvatosságot, meg tud küzdeni a szabad beszédért, és valóban a „sajátosság méltóságát” képviseli. A kisebbségi magyar irodalmak ugyanis nem állnak egyedül, hanem éppen az egyetemes