Irodalmi Szemle, 1994

1994/2 - POMOGÁTS BÉLA: Nemzeti irodalom — nemzetiségi irodalom

Nemzeti irodalom — nemzetiségi irodalom

mukat. Hasonló következtetésekre jutunk az emigrációs irodalom tekintetében is, a nyugat-európai és tengerentúli magyar író kulturális és nemzeti identitását többnyire nem állampolgársága vagy letelepedése dönti el, s még a kialakuló „kettős identitás” körülményei között is a magyar nemzet tagjának tudja magát.

Miben áll a történelmi Magyarország felbomlása után létrejött nemzetiségi irodalmak különleges helyzete? Az első világháborút lezáró békeszerződés következtében a korábbi kelet-közép-európai „kisebbségi” irodalmak sorra egyesültek a maguk „anyanemzetének” irodalmával, a magyar irodalom korábbi egysége viszont éppen ekkor bomlott fel, s Európában szinte egyedül került abba a helyzetbe, amelyben korábban az olasz, a román, a délszláv irodalom élt. Fennállt tehát egy „központi” (anyaországbeli) magyar irodalom, és létrejöttek a „kisebbségi” (romániai, szlovákiai, jugoszláviai) magyar irodalmak, illetve az emigrációs irodalom; ezeket együttesen nevezzük „egyetemes” magyar irodalomnak. A 20. században élő magyarság tudatát és kultúráját igen nagy mértékben határozza meg az, hogy a kialakult különfejlődés az eredeti nemzeti egység kényszerű felbomlásának következménye volt. Ez a helyzet alapvetően megszabta a magyar nemzetiségi irodalmak státusát és önismeretét is, és a kezdeti státus és önismeret változott meg, ha nem is lényegbevágóan, az időközben eltelt hét évtized folyamán, nem kis részben azoknak a történelmi kataklizmáknak és megrázkódtatásoknak a hatására, amelyeket a nemzetiségeknek és irodalmaknak el kellett szenvedniük.

A nemzetiségi sorba került magyarság jelentékeny áldozatokkal létrehozott irodalma az egységes nemzeti kultúra kényszerű felbomlásának eredményeként jött létre, a megfelelő országrészek (Erdély, a Felvidék és a Délvidék) művelődési hagyományaira támaszkodott, ugyanakkor lényegi egységben maradt az „anyaországi”, illetve „egyetemes” magyar irodalom általános törekvéseivel és árnyalataival. A maga „kisebbségi” (nemzetiségi) tudatának ápolása mellett is őrizte a magyar nemzeti irodalom lényegi egységének tudatát. Ezt az irodalmi tudatot alapozta meg az a tény, hogy a kisebbségi magyar irodalmak képviselői továbbra is az etnikai és kulturális tekintetben homogén magyar nemzethez tartozóknak tudták magukat, de ezt a tudatot erősítette ezeknek az irodalmaknak a szerveződési folyamata is.

A magyar nemzetiségi irodalmak ugyanis két forrásból táplálkoztak a kezdet kezdetén: a regionális és az egységes nemzeti irodalmi hagyományok forrásaiból. Ennek a kettősségnek részben „irodalomontológiai”, részben irodalomtörténeti oka volt. Természetes dolog, hogy a magyar nemzetiségi irodalmak a maguk regionális hagyományaira kívántak támaszkodni, hiszen ezek a hagyományok — Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, Pozsony, Kassa, Szabadka történeti és kulturális hagyományai — biztos erőforrást jelentettek, s minél gazdagabbak voltak, annál természetesebben ment végbe az irodalomtanítás folyamata. A regionális hagyományok mellett azonban az egész magyar irodalomnak is lényeges szerepe volt a nemzetiségi irodalmak megalapozásában és további fejlődésében: az erdélyi, a szlovákiai és a vajdasági magyar irodalom ma is a teljes magyar kulturális örökséget tudja a magáénak. Nemcsak a korábbi egységes magyar nemzeti irodalom örökségét, hanem a különfejlődés során létrejött nemzeti kulturális értékeket is. A nemzetiségi irodalom nemcsak a Balassitól Adyig tartó tradíciót őrzi, hanem a to-