Irodalmi Szemle, 1994
1994/2 - POLGÁR ANIKÓ: Zsivaj
POLGÁR ANIKÓ Zsivaj Sokan megpróbálták már leírni a zsivajt. Többnyire három szóig jutottak, mert ha az ember ott áll a tömegben, ennyit hall csak tisztán. A többi értelmetlen zümmögés, végtag nélküli, nagyfejű félszavak. A mindentmáshogyakaró Kilépett az emberáradatból. Fel akarta tartóztatni a kifelé pottyanó szótagokat, hogy összerakja őket. Kár volt. Nem hallott semmit. A művész Átképezte zsivajjá a fejét. Nem volt nehéz, hiszen így született, nagy rendetlenséggel a fejében. Már csak tér kellett: a gondolatok hosszától és sűrűségétől függően szoba-, kastély- vagy rétnagyságú kitöltetlenség. A megfelelő pillanatban — fájdalommentes, erős koncentrálás után — kiszabadult a zsivaj. Örömtelenül keringett, lubickolt a térben. A művész elégedetten nézte, és belekezdett, hogy megformálja. De ügyetlenek lettek az ujjai, és engedetlenül idegen, semmitmondó tárgyakat gyúrtak. Gazdájuk — becézés, parancs és könyörgés után — bőgni kezdett. Olyan hangtalan sírás volt ez, amilyenre csak egy művész képes, aki rádöbben: üres a feje. A közmondás Megunta a fecske-tavasz tanulságot. Elhatározta, hogy tartalmat változtat. Egy ember nem csinál zsivajt — kiabálta. A többiek utána. Nemsokára csak ennyit tudott kivenni az ordítozásból: ember-csinál-nem. A többi értelmetlen zümmögés, leírhatatlan ZSIVAJ volt.