Irodalmi Szemle, 1994
1994/2 - STOFKO TAMÁS: A hálóba zuhant nap
STOFKO TAMÁS A hálóba zuhant nap Akkortájt nem jártam sehová. A város nem vonzott, és igazi barátaim szinte mind messze kerültek tőlem. Mégsem éreztem magam magányosabbnak, mint máskor. Elfelejtve, a társadalmi színjátékot elkerülve éltem. A szerelem, amely szokás szerint felkavarta egy időre életem megszokott rendjét, elkerült. Talán ez volt az az időszak az életemben, amikor világosabban láttam a dolgok menetét. Ma már óvatosabb vagyok, nem ítélek ilyen könnyen. Megfigyeltem, hogy könnyebben ítél az ember „visszamenőleg”, mint az adott pillanatban. Úgy érzi, mintha úgy ítélkezhetne önmagáról, akár egy idegenről, akihez semmi köze sincs. Összehasonlítja „régebbi” énjét a „mostanival”, és egy jó pontot ad önmagának, amelyet talán elkönyvelnek valahol a másvilágon, ahol dicséretet kap, esetleg szép, fehér bárányfelhőt, ahonnan boldogan nézheti a földlakók bukdácsolását, vagy talán dupla adag ambrózia, netán hosszabb örökkévalóság a jutalma. Akkoriban csak egy kérdés foglalkoztatott igazán: Mi vár arra az emberre, aki semmiféle kapaszkodót nem talál az életben (félre ne értsenek, egyáltalán nem arról volt szó, hogy nem láttam volna az élet értelmét. Számomra akkor már teljesen világos volt az élet semmis volta, de ez semmiben sem befolyásolta az életemet. Az érzelmeimet sem. Hétköznapjaim megnyugtató egyhangúságban teltek, épp ugyanazokkal a kisebb- nagyobb buktatókkal találtam szemben magam, mint ezelőtt. Pontosan megjelentem a munkahelyemen, rendesen végeztem a dolgomat, uszodába jártam, néha koncertekre, és esténként kedvenc könyveimet lapozgattam. Mindössze kissé szen- vedélytelenebb voltam. Még egy dolog volt, ami foglalkoztatott, de pontosan sohasem tudatosult bennem a halál kérdése. Mint egy szivárvány ívelt át gondolataim, érzelmeim és egész létezésem fölött. Azt sem mondhatom, hogy nyomasztólag szabadultak volna rám ezek az érzések. Nem éreztem semmi nyomát a halálfélelemnek, az elmúlástól való rete- gésnek. Közömbösen, érzelemmentesen kezeltem a kérdést. Egyedüli „kimutatható rendellenességem” annyi volt, hogy szokásaim ellenére kerültem a nagyobb társaságokat. Nem volt kedvem senkivel sem beszélgetni. Egyszerűen fölöslegesnek tartottam az egészet, mint például nyáron télikabátot hordani — jó vicc, de minek? Ha valaki megszólított, elbeszélgettem vele. Csodálkoztam viszont, ha valaki telefonált, vagy esetleg személyesen keresett meg. Mi szükségünk van arra, hogy beszélgessenek veelm? — kérdeztem ilyenkor magamtól. Életemnek ebben az időszakában írtam azt a rövid kéziratot, amelyet közölni szeretnék. Nem összefüggő szövegről van szó, illetve nem egyszerre íródott az egész. Voltak napok, amikor csak egy-egy mondattal, olykor csak egy szóval „gazdagodott” az írás. * * * Az egyik késő esti buszjárattal mentem haza. November eleje volt, és az időjárás, mintha csak megbolondult volna, egyszerre akart a langyos őszi napokból hideg, téli időbe átváltani. A kései óra miatt kevés volt az utas, és egyik megállónál sem
