Irodalmi Szemle, 1994
1994/2 - HAJDÚ ISTVÁN: Napfogyatkozás, Az eltűnt
Hajdú István kös, villanásnyi időegységeket, melyek hiánytalanul tovasiklanak. Csak egy villanás, és már újra sötét van. Elmém tiltakozik a túlságosan is áhított egység megteremtése ellen, nem fogad szót parancsaimnak, szándékosan mással foglalkozik, egy bonyolult, sokidomú test jelenik meg, meghosszabbított kusza vonalak, mint az ábrázoló geometriában: tengelyek, élek szaggatott és folytonos vonalak, metszéspontok. A megsemmisülés érezhetően itt van a közelemben. Belém lopakodik, feltölt valamilyen hihetetlen légiességgel, amelytől lebegni kezdek. Ülve emelkedem a székem fölé, mint egy légzsák, elillan a testem, szétrobbannak bennem az atomok. Ezernyi apró részecskére osztódtam, kiosonok magamból, most felülről szemlélődöm, de csak a fejem búbját látom, és begörbített lábam. Nem is biztos, hogy magamat látom, nincs többé az, amit úgy hívnak: test. Jobban mondva: tapinthatóan nem létezik, hiába akarok mozdulni, az izmok nem rándulnak, a csuklók nem fordulnak, szemem sem pislog többé. Az ösztönzés is elszállt a testemből, csak nyolcvan kiló elem maradt meg, amely többé nem kap parancsokat, magányosan megdermedve piheg egy székben, és vár, mi történhet még, mikor szűnik meg ez a kába, vitriolos állapot, mert akkor szinte... Szinte újra kigyulladhat benne egy aprócska láng, amely tökéletes ragyogással tölt be minden apró részletet, megolvasztja a fázós jégtömböket, kigyúl egy kopasz villanykörte, és nem kell többé viaskodni a lidérces sikolyokkal. Egy pillanatig úgy érzem, testem újra megremeg, nem vagyok tárgy, kristályosodik a tudat csalóka hexaédere, az agyamhoz tapad, mint egy csiga, és ott motoszkál félénken, riadt kismadárként. Valami villan, ezernyi vaku, árad a fény, még a Naphoz sem hasonlítható, mintha magnéziumtonnákat gyújtottak volna meg, ráismerek szobám kopott bútoraira, felvillan előttem a fal is, türelmetlenül prüszköli rám a fényt, helyet sem hagyva bármiféle gyanakvásnak, hogy az egész csak káprá- zat. Megszólalnak a színek: a szürke fájdalmasan, a zöld mélyen, a fehér szinte sikít, a narancs éget. De van itt valami leheletfinom, megnyugtató; egy gigantikus épület színfalai, amelyek nem zuhannak le, nem temetik be arcomat, nem zúzzák porrá világító csontjaimat. Nevetnem kell, gégém föl-le ugrál, rángatózik a gyomrom is, a lét egy-egy építménye remeg, és boldog táncot jár, vasbetonként acélosodik meg, folytonos mozgásban, forró lélegzetem kicsap, süvít, mint a szélvész. Összeomlanak a kínzó erők, a mennydörgés zsivaja szűkül, és a régi képek is eltűnnek, egyszerűen megsokszorozódik bennem minden, a zengő igék, a tétován bóklászó szavak. Szavak voltak? Vagy csak az azokat jelentő tárgyak suhanása? Az agyam beteges kitörései okozták a kettősséget? A többszörösen is cserbenhagyott toliam sajátos önkénye? Most folyamatos sorokat látok, vagy csak képzelődöm? Ki űzi elmémmel ezt a gyilkos játékot? Pokoli tűz, ördögi illúzió! Szenvedek újra. Sajog az agyam. Fáj a szívem. Beteg a tüdőm. Moslékhalmok. Aztán, amikor sikerül némileg kiigazodnom a savanyú káoszban, felszínre törnek a képek, amelyekről azt hittem, rég elfelejtettem őket. A kozmosz elpusztíthatatlan erői diktálják az immár megtörtént csodát: születésemet, gyermekkorom félelmeit az ismeretlentől, kamaszkorom tépelődő várakozását. Mert itt bennem minden megtörténhet. Az idő piramisa, a terek, színek és formák örökké itt maradnak, el-
