Irodalmi Szemle, 1994
1994/11 - Dokumentumok Fogarassy Lászlóról - Önéletrajz
Fónod Zoltán igazítást jelentett a kortárs magyar olvasóközönség számára. A rá jellemző szerénységgel írta kötete előszavában: „A nagy folyamatok elemző ábrázolása a tudományos feldolgozások feladata, az esszé eszközeivel festett panoráma olyan kritikust kíván, aki — mint valaha az ’’esszéíró nemzedék" tagjai — az írásművész tollával dolgozik. Munkám egyszerűbb feladatot tűzött maga elé: könnyen áttekinthető „kézikönyvet" próbál adni az új magyar irodalom iránt érdeklődő olvasó kezébe. Kalauz szeretne lenni..., hogy kézen fogja az olvasót, és elvezesse az élő irodalom gazdag tájaira." És mindezt nem a „kirekesztősdi” nevében, hanem az értékek felmutatásáért teszi. Irodalomtörténetet írni, persze, hálátlan feladat. Nemcsak az írók érzékenysége, hanem a szakma elfogultsága miatt is. A „középszerű becsületsértések ellenére”, melyek könyve megjelenése után érték, munkája úttörő jellege ma is vitathatatlan, bátorsága és megbízhatósága, az események, jelenségek tárgyilagos értékelése — tiszteletet ébreszt. Azzal a meggyőződéssel írta kötetét, miszerint Schöpflin Aladárt idézve „tévhit..., hogy az irodalom sorsa a kritika kezében van, ...a dolog fordítva igaz: a kritika sorsa van az irodalom kezében ”. Mert a kritika sorsát az irodalom dönti el, nem az akarnokságok és elfogultságok s az a bandaszellem, mely kísérő jelensége az irodalmi életnek éppúgy, mint a közéletnek. Kritikusi magatartására is jellemző, amit az elismertetésről írt egyik írásában. Komlós Aladár szellemes esszéjét idézi, melyben a „dicsőség fegyenceinek” nevezte azokat, akik nemcsak alkotni vágynak, hanem megbecsülésre és hírnévre is számítanak. „Híresnek, tiszteknek, elismertnek lenni jó — idézte Komlós Aladárt —, de egy bizonyos — meghatározhatatlan —foknál fontosabbnak tartani a hírt és elismerést, és nagyobb mértékben törekedni rá, folytonos gyötrelmekre kárhoztatja az embert. Megbecsiíltetésben nyugodni jó — de küzdeni és remegni érte: szenvedés. ” Pomogáts Béla személye tájainkon sem ismeretlen. Különböző tudományos találkozókon, a Fábry-napokon és egyéb irodalmi rendezvényeken vele éppúgy találkozhattunk, mint Czine Mihállyal vagy Görömbei Andrással. Kevés az olyan magyar irodalomtudós, aki ezt a feladatot — missziónak tekintve — hivatásként végezné. A tudományos élet „meleg helyei” alkalmasabbak az érvényesülésre, mint az az áldozat, melyet azok a kevesek vállalnak, akik a „szétszóratás utáni” állapotok között is építik és erősítik az egységes magyar irodalom kereteit. Azt a tudatot, mely népben és nemzetben gondolkodva figyeli az irodalmi mozgásokat, köztük a kisebbségi magyar irodalmak értékeit is. Az a tény ugyanis, hogy a kisebbségi magyar irodalmak életében és történeti alakulásában egyaránt érvényesült a kettős tájékozódás (regionális és az egyetemes magyar), eleve feltételezi, hogy az elmúlt évek néhány gyanús és kirekesztő kísérlete ellenére, melyekben egyesek tagadni akarták ezt a kettős kötődést és sorsközösséget, napjainkban ismét az egység erősítése jelenti a teendők legjavát. Legutóbb a tavaly októberi nyitrai tudományos tanácskozáson, illetve két évvel korábban a Szlovákiai Magyar írók Társasága által rendezett pozsonyi értekezleten is szó volt erről. Pomogáts Béla Nyitrán ismételten megerősítette korábbi felfogását, miszerint: „A magyar irodalom — vállalt hagyományai, nemzeti tudata és esztétikai értékrendje értelmében — egységes szellemi entitás, ennek a szellemi entitásnak azonban több központja, mondhatnám így is, több történelmileg kialakult intéz- ményrenszere van. A magyar nemzeti irodalom struktúrája ennek következtében
