Irodalmi Szemle, 1993

1993/11 - DOMINIK TATARKA: Az istenek tiszteletéről

Az istenek tiszteletéről

még ebben a nemzetközi társaságban is kiemelkedik, s amely az élet fűszereként rögtön felhívja magára a figyelmet, Uher szobra, a Nő, ez a napsugaras áhítat, Maillol Pontonéjának közeli rokona fában.

Ezek a művek, objektumok, kompozíciók, konstrukciók, vagy minek is nevezhetnénk őket, többnyire semmit sem akarnak jelenteni, magasságukkal nem kívánnak az ember fölé emelkedni, sem tömegükkel az ember szellemét vagy tekintetét emelni, vagy bárkit is monumentalizálni vagy földhöz lapítani. Lenni akarnak, egyszerűen csak léteznek. Előderengenek egy-egy fa árnyékából, álldogálnak a fűben vagy az ösvények mentén, benépesítik a teret, a parkot, a játékteret, diszkréten társul ajánlkoznak, ha az ember sétál vagy leül, és semmire sem gondol. Csak jelen vannak az udvaron, a park gyermekkuckójában. Humanizálják, megbontják az űrt. Nem a mesteri színvonaluk a kényszerítő, nem propagálnak, nem is reklámoznak. Az emberi létezés halk társai ők, tudatos házi istenek, csúnyaság nélküli házi manók, parkokban eltöltött délutánjaink tündérei, egy-egy pihentető pillanat tündérei munka idején. Az ember jelenlétét fejezik ki, a rajtunk kívül létező másikét. Az emberi tudat alakot öltött áttételei ők. Mai, polgári módon valóságos istenek vagy — Malraux nyelvén szólva — istenségek, akikben önmagunkat, saját gyermekségü- nekt, parkjainkat, kertjeinket, szép hegyeinket tiszteljük. Ők maguk s a hely, ahol állnak, jelekké lesznek, a gondolatcsere s a megértés kifejezőivé, annak az emberkultusznak kifejezőivé és helyévé, amelyet mindenki elismer, amely természetes.

Az indián totem, amely Az Ember Múzeuma előtt emelkedik, amely gigantikus méretű hajóárboc formájában kiképzett ezeréves tölgy, s amelyre vertikálisan fel az égig isteni vagy emberi ábrázatok halmozódtak, olyan magasztos alkotás, mint Khe- opsz fáraó piramisa.Persze, hozzá képest Rodin Gondolkodó ja minden szuverén mesteri nagysága mellett is, mint nálunk mondták, irodalom.

Az egyik lengyel szobrász fából és hevederekből szerkesztett ekevas emléket állít ki. Azt hiszem, ez igazi jel és műemlék: ezek vagyunk mi, lengyelek, ez a mi sorsunk, egy paraszt nemzet sorsa. A lengyelekhez méltón büszke, sőt az anyag múlandósága által kihívó tett. Ha ezt az ekevasat a Duna-parton állítanánk talapzatra, büszkén, lelkesen néznénk fel rá. Prágában, no nem tudom, aligha. Krakkóban vagy Varsóban, a pázsiton bámulatos volna, poetikus, provokáló, kihívó, modern. Az indián fatotem a törzs kifejezője és istensége. Önök viszont felteszik most a kérdést, hogy ez a fából és hevederekből összerótt eke nem hat-e az emberre az irodalmon át is, azon át, amit tud róla, főleg a katalóguson, a művészettől független tényeken át, azon, hogy szerzője lengyel, s hogy ez itt egy lengyel ekevas.

(Folytatása következik>

Koncsol László fordítása