Irodalmi Szemle, 1993
1993/11 - DOMINIK TATARKA: Az istenek tiszteletéről
Dominik Tatarka vagy kicsúszik a kezéből, a szabadságnak fuccs. Sloboda, sloboda, slobodienka milá, pre teba mi kati šibeničky stroja.* A szellemében és szervezetében partizán, a következetesen individuális, szellemében és technikájában a legapróbb egységekre, tehát meggyőződéses katonákra, harcosokra autonomizált hadsereg az egyetlen, amely a jövőben győzelmet remélhet. (Kérem, figyelmeztetniük sem kell, magam is tudom, milyen képtelenül nevetséges, hogy az ember egyszerre csak a jövő hadseregéből kezd bölcselkedni, holott eddig még álmában sem foglalkozott ilyesmivel.) Sajnos az a helyzet, hogy hatalom nélkül minden nemzetközi egyezmény nevetséges papírrongy marad. S ezeket nem holmi meggyőződésből vagy elvből ismerik el, hanem csak úgy, amennyire kénytelenek elismerni, vagyis amíg más döntés nem születik. Ezért, úgy látszik, a hatalom szükségszerű. Kicsik és nagyok, hatalmasok és gyöngék, mindenki ráfizet, mindenki cipeli a maga — nem tudni, milyen biztonságának — óriás, s úgy látszik, egyre növekvő terhét. Mivel így van, ahogy van, a franciák így szóltak: Barátaink, szövetséges urak, már megbocsássatok, de hogy mennyiben és mennyivel járulunk hozzá biztonságunkhoz, azt majd mi döntjük el. Biztonságunkat, ugyebár, a magatokénak is tekintitek? Szerintetek mi sokkal kevesebbet vagyunk hajlandók áldozni rá, szerintünk viszont sokkal többet, ha nem nemzeti büszkeségünk, szuverenitásunk lesz az ára. Csak az imént voltunk tanúi a szabad elhatározás olyan aktusának, amely az egész világot lázba hozta, s egy csapásra feltámasztotta a kisebb és kis nemzetek régi és új rokonszenvét a Francia Köztársaság iránt. De ez az aktus most csak kipattant. Régóta, már a háborús és a háború utáni években is készítgették, mérlegelték, így érlelődött meg a nemzetben. Kétségtelen, hogy nemcsak az államférfiak és diplomaták, hanem például a francia iparosok is egyengették számára az utat. Ha van nemzet, úgy bizonyára közös nemzeti érdek is van, amelyet akarva-akaratlanul mindenki tiszteletben tart, s amelyből kiindul. Mi itt Csehszlovákiában a francia értelmiségiek mozgolódását illetően aránylag a legtájékozottabbak vagyunk. Azt, ahogy ők az ember tragikus helyzetét feltérképezték, ahogy a szabadságban, azaz a döntés lehetőségében és szükségességében jelölték meg az élet értelmét, mindezt mi, már amennyire követni tudtuk, elég elvontan, összefüggésein kívül értelmeztük. Ők ezalatt beépültek a francia polgár gondolkodásába és cselekedeteibe, korunk klasszikusaivá lettek. Persze, vigasztalhatjuk is magunkat, mentegethetjük a passzivitásunkat, tehetetlenségünk magyarázatát ebben a fantasztikus determinizmusban is kereshetjük: az állam szörnyeteg, de szükségszerű, legalább egyelőre, sajnos, még szükségszerű. Az állam, ó jaj, minél távolabb gördül a történelemben, lavinaként annál több hatalmat szed fel magára. Ma a polgárnak Nyugaton sem nyújt lehetőséget a szabad döntésre semmiféle tulajdon. Akkor mire nekik a szabadság? Jobb lesz hát, ha maga operálja ki önként az agyából a szabadság fogalmát vagy az illúzióját, legalább nem lesznek fölösleges kínzó nosztalgiái a szabadság után. Szabadon csak a nagyiparos szövetségek képviselői, még csak nem is a nagy, de kizárólag a szupernagyhatalmak képviselői döntenek. A legtökéletesebben megszervezett állam polgára is, még a legboldogabb is állami alkalmazott, akinek egyre több és több szabad ideje és tere lesz, hogy szexuális ösztönét kiélje, s a jóléti alkalSzabadság, szabadság, édes szabadság, miattad ácsolják nekem a hóhérok a bitófákat. Idézet Ján Botto Jánošík halála c. költeményéből. (Ford.)
