Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - LIBRESSZÓ
változás az, hogy a kiválasztott témával az író már nem játszadozik, hanem részletezően kifejti azt. E művet korábbi típusú modern regénynek is fel lehetne fogni, ha a cselekményt nem szőnék át a posztmodernista jellegű fantasztikus elemek: a narrátori szerepet betöltő főhős mellett lépten-nyomon megszólal az Utolérhetetlen Énnek nevezett második én, amely Einstein alakjában, alakváltozataiban testesül meg, de csak a főhős észleli őt, mondhatjuk úgy is, hogy írói látomások formájában. A reálissal összeolvadó fantasztikus cselekményelemet az író említett novelláskötete néhány írásában kristályosította ki, de ilyesmivel már a trilógiában is sikeresen próbálkozott. A posztmodernista erotika, hedonizmus előképei is megtalálhatók a novellákban. Ott is, és az új regényben is élethű alakok teljesítik ezt ki, s nem olyan fantomfigurák, mint a Thészeusz és a fekete özvegy bábszerűen feltűnő alakjai: Imola, Ariadne, Yvette stb. Az Einstein harangjaiban én vérbő szatírát látok, s szlovákiai vonatkozásban odasorolom Tatarka A bólogatás démona című úttörő munkája mellé. A narrátor főhős két szerelme: Zsófia és Dóka az 1948—1989 közötti társadalomból nőtt ki, s itt egy nagy tehetségű posztmodemista író formálja őket tovább a szatirikus regény kívánalmai szerint. Ez mondható el a főhősről is, akinek ellentmondásos fejlődését elsős elemista korától mutatja be a szerző. A csuda-fura varrodával és tyúkfarmmal álcázott szocialista tudományos kutatóintézetet is sikerült szatirikus modellnek tartom, s a jelenlegi gazdasági és politikai helyzet azt is megérteti velem, hogy az író a gyöngéd forradalom kibontakozásáról és folytatásáról miért rajzol olyan ellentmondásos, zűrzavaros képet. Ardamica Zorán: Úgy látszik, a fiatal tehetségekben „felment a pumpa". Úgy látszik, elegük van abból, hogy nem jutnak szóhoz, hogy folyton lehurrogják őket, hogy nincs számukra elegendő hely, hogy jó tanácsot, lehetőséget nem, csupán pofonokat kapnak! Vankó Attila úgy döntött, fórumot teremt magának, gondolatainak, verseinek. Összeállított egy szamizdat kiadványt. Mivel tudta, senki sem veszi majd kötetszámba, a füzet nem olyan kritériumok szerint készült, mint egy verseskönyv, ezért nem is így kezelendő. Vankó nem épít ciklusokat, nem szerkeszt, nem fokoz, egyszerűen ráteríti gondolatai abroszát a világ asztalára és csipegetni kezd. Bármit, bármikor, bárhonnan. Fiatalos, kissé bohókás ez a hozzáállás, mégis kedvesebb, rokonszenvesebb, mint teleizzadni a papírt... A szerző keresgél, kapkod, nincs meghatározott célja, csupán el akar gondolkodni ezernyi dolgon... Ahová nyúl, valamit mindig megfog: forrót, fagyosat, tövist, bársonyt. Darázsfészkekben kotorászik, sír, vigyorog, szóval — él. Sorai élete részét képezik, nem emeli őket éteri magasságokba. Meghökken és meghökkent. Kisebb nyelvi botlásait, furcsa szórendjét hamar megszokja az olvasó. A formával (különösebb eredmény nélkül) folytatott sokszor öncélú játékát már nem. Egyelőre nem uralja a formát, még küzdenek egymással. Gyakran ötletszinten építkezik — ami nem feltétlenül baj —, néha azonban leragad az ötletnél. Verseknek készült versei ennélfogva nem különösebben nagy al kotások, mégis meg-meg- csillantanak dolgokat, jelenségeket, melyek határozottan tehetségre utalnak. Ha ez a tehetség lehiggad, megatnul húzni, javítani, szerkeszteni, akár költő is lehet. ...ha már nem az! Az Agytorna legérdekesebb termékei a rövid, 1-4 soros versek. Versek... Sokak szerint nem azok. Egyszerűen groteszk, kegyetlen „beköpések", ...melyek, szermtem, a megfelelő pillanatban és helyen igenis versekké nőnek, mert a világ torz, ezek pedig tükröt nyomnak az arcába. Az Egyperces csend, Ezért, hacsak a zene nem, javaslat stb. már csak erejüknél fogva is versek. Mert ha egy helyzetet megfelelő intenzitással élünk meg, az vers, az művészet. Az egész élet művészet lehet, ha azzá tesszük. Tőlünk függ. Meglepő, hogy ezt éppen egy húszéves fickó veszi észre. Valaki tornáztatja az agyát — megnyugtató érzés. Valakinek van agya, amelyet tornáztathat. Olyan közegben, olyan eszközökkel, hogy az már irodalomnak számít. Köszönet érte! És ahogy a szerző írja a könyv elején: „Köszönet mindazoknak, akik valamilyenformában átlapozzák e kötetnek álcázott laptömeget, majd pedig elgondolkodnak az alkotó eddig normálisnak hitt elmevilágáról...
