Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - DOKUMENTUM - TURCZEL LAJOS: Magyar nyelvű iskolai oktatás és népművelés
Magyar nyelvű iskolai oktatás és népművelés A magyar szakos tanárképzés rendkívül hiányos volt. Sem a Károly Egyetemen, sem a Komenský Egyetemen nem volt rendes magyar tanszék, csak úgynevezett szeminárium. Éveken keresztül egy ember: Pavol Bújnák tanította a magyar irodalmat és nyelvészetet Pozsonyban és Prágában is. Halála után az irodalom előadója František Jančovič gimnáziumi tanár és igazgató lett, a nyelvészeté pedig Ján Bakos szemitológus. A pozsonyi magyar tanszék korszerű megszervezését, megfelelő magyar oktatók alkalmazását nemcsak a magyar parlamenti képviselők, írók és ifjúsági mozgalmi csoportok követelték, hanem olyan kiváló cseh és szlovák tudósok is felszólaltak az érdekében, mint František X. Šalda, Emanuel Rádl és Milan Pišút, de ezek az erőfeszítések meddők maradtak. A cseh, német és szlovák egyetemeken való tanulás csak nyelvi szempontból volt nehéz, anyagilag nem. A tandíjak és szemeszteri óradíjak alacsonyak voltak, és a tandíj- mentesség megállapításánál a szociális körülményeket is tekintetbe vették. A jó előme- netelű vagyontalan hallgatók teljes tandíjmentességet élveztek és olyan állami ösztöndíjhoz juthattak, amellyel az egyetemi városban fenn tudták magukat tartani. A fő nehézséget a menzaügyek jelentették. Az egyetemisták érdekvédelmi egyesülete: a Magyar Akadémikusok Keresztény Köre (MAKK) aktív volt, de politikai és financiális pat- rónusának, az ellenzéki pártok által létesített Társadalmi Nagybizottságnak negativista su- galmazására az állami menzasegélyért hosszú időn át nem folyamodott. A magyar menzát a Társadalmi Nagybizottság által szervezett nagyarányú magánadakozásból tartották fenn, s az állami és egyéb közületi segélyek megszerzéséhez szükséges menzaszervezetet, a hosszú nevű Csehszlovákiai Magyar Főiskolások Mensa Academica Egyesületét csak az önerőnek a gazdasági válság következtében való összeszűkülése után, 1932-ben alapították meg. Ettől kezdve a magyar menza fő anyagi bázisává is az országos és járási segélyek váltak. * II. Az iskolán kívüli népművelés Ennek nagy része a kisebbségi társadalom önerejéből valósult meg, s a szervezőmunkát a politikai pártoknak, politikai és kulturális csoportosulásoknak szervei végezték. A legnagyobb aktivitást a magyar ellenzéki pártok (az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt) fejtették ki. Ezek kezdettől végig vezető szerepet töltöttek be a kisebbségi politikai életben, hiszen rajtuk és a rövid életű Magyar—Német Szociáldemokrata Párton kívül jelentős önálló parlamenti magyar párt nem létezett, s az aktivistáknak nevezett kormánytámogató csoportosulásoknak csak egy-egy képviselőjük volt a nagy csehszlovák kormánypártokban. A kezdettől együttműködő és 1936-ban egyesülő ellenzéki pártok a Központi Irodájuk mellett 1922-ben Kultúrreferátust létesítettek, s annak vezetője, Sziklay Ferenc olyan részletes programot dolgozott ki, amely kiterjedt a magyar egyházakra, iskolákra, irodalmi, kulturális és társadalmi egyesületekre, kaszinókra, dal- és zeneegyletekre, sportegyesületekre, népművelési intézményekre, könyvtárokra, folyóiratokra, képzőművészetre, hivatásos és műkedvelő színészekre. A Kultúrreferátus szervezte meg az országos jellegű Szlovenszkói Magyar Kultúr Egyesületet (SZMKE) is. Az egyéb politikai, mozgalmi és kulturális csoportosulások kulturális munkájából a Csehszlovák Szociáldemokrata Párt munkásakadémiáit, a Csehszlovák Kommunista Párt munkásotthonait és az aktivista csoportosulások által kezdeményezett népfrontos egyesületeket lehet kiemelni, valamint azt a kulturális munkát, melyet az értelmiségi ifjúsági Az iskolán kívüli népművelésről a legátfogóbb összegező áttekintést két feldolgozás nyújtja: Sziklay Ferenc: Kulturális szervezkedésünk története (In: Magyarok Csehszlovákiában 1918—1938, Budapest 1938); Turczel Lajos: Két kor mezsgyéjén, Pozsony 1967, III. fejezet.
