Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - MÉSZÁROS ANDRÁS: Időszűke
MÉSZÁROS ANDRÁS hívja elő. Pontosabban: bizonyos külső ráhatással kell számolni akkor, amikor bizonyos jelenség nem működik optimálisan és az idő ökonómiája sincs tekintetbe véve. Ennek fonákja az, amikor az idő ökonómiája a cselekvés belső összetevője; ekkor ugyanis ennek állandó kísérője az időszűkétől való félelem. A példákat tovább is folytathatnánk, fontosabb azonban megtalálnunk az időszűke potenciális formáinak közös nevezőjét. Ezt szolgálhatja eme formák tipo- logizációja. Itt most az időszűke két alapvető típusát mutatom be. Az elsőt határidős időszűkének nevezhetnénk. Ide sorolhatjuk:- az egyéni lét általában vett és az egyes életkorokra jellemző behatároltságát és végességét;- az adott cselekvés- és eseménytípus lefolyásának időiségét (pl. az egyes versenyjátékokban csak úgy lehet győzni, ha a limitált időben fölénybe kerülök ellenfelemmel szemben; de ilyenek a par excellence határidős feladatok is);- a bizonytalan határidőket, tehát amikor az idő azért szorít bennünket, mert nem tudjuk, mennyivel rendelkezünk belőle; az időszűke itt abból fakad, hogy felismertük a cselekvés szükségességét, de lefolyását nem tudjuk előre jelezni. Az időszűke második típusát a konkuráló opciók alakítják ki, mégpedig két módon:- az emberi cselekvés alternatív jellegű mind egyéni, mind össztársadalmi szinten, tehát egyes lehetőségek kiválasztása mások megszűnését vonja maga után (pl. az ún. elvesztegetett történelmi lehetőségek);- a fejlődés inkongruens folyamat, amelyből adódik, hogy éppen az az egyén vagy társadalmi csoport (társadalom), amelynek a legtöbb diszponibilis időre lenne szüksége lemaradása behozásához, ezzel az idővel nem rendelkezik, sőt a meglévő időmennyiség is csökkenő tendenciát mutat. E tipológia margójára azonban mindjárt megjegyzendő, hogy önmagában véve még eléggé elvont. A konkrét elemzéskor és az adott időszűke azonosítása után még be kell jegyezni az illető társadalom téridő-szerkezetébe. Mire gondolok? Arra hogy az időszűke más megoldást nyer a szervesen fejlődő társadalmakban, és mást a sorozatos történelmi megrázkódtatásokat elviselni kényszerülő közösségek életében. Az első esetben a társadalom mint egész uralja saját idejét, és az időszűke „csak" annak részrendszereiben jelenik meg. E társadalom fejlődésének egyes epizódusai összefonódnak egymással, míg a gyakori törésvonalakat kimutató társadalmak esetében az egyes epizódusok önállósulnak, és (mint tudjuk) formális epizódusokból okozatiakká válnak, amelyek függetlenek az érvényes normáktól, ellenben a gyakori és rendszertelenül változó okokhoz simulnak.18 Ez azt jelenti, hogy maga az időszűke is „eloldottá" válik; horizontjai fellazulnak. A határidő így nem az epizódus nyílt és valós behatároltsága, hanem rejtett és állandó fenyegetettsége. Ehhez kapcsolódik aztán a bizonytalan határidők minden negatív következménye. A legsúlyosabb ezek közül a jövőkép komoly destrukciója, vagyis az, hogy a közvetlen érdekek felfüggesztését is előfeltételező teljesítményre orientáltság helyébe a közeli célok lépnek; ez pedig alaposan beszűkíti az időhorizontokat. Patthelyzet áll be: az időszűkéből csak úgy tudnánk szabadulni, ha szélesebb perspektívákhoz kapcsolódnánk; létünk epizodikussága azonban az adott pillanat keretein belüli reagálásmódokra kényszerít bennünket.
