Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - MÉSZÁROS ANDRÁS: Időszűke
Időszűke hatalom stb. A szűkösség tehát az emberi lét sokrétű ténye és olyan ambivalens ereje, amely arra kényszeríti az egyéneket, hogy legyőzésére törekedjenek. Balla legfontosabb megállapítása ezzel kapcsolatban az, hogy a szűkösség állandó. Ebből a meghatározásból kiindulva "az időszűke fogalma a szükségleteink kielégítéséhez és a kitűzött célok eléréséhez szükséges idő, valamint a reálisan rendelkezésünkre álló idő közti deficitre vonatkozik".7 Az idő így egy végeláthatatlan szorosra hasonlít, amelyen mind az egyéneknek, mind a társadalmaknak végig kell menniük. Azaz mindenfajta hiányunk mögött lényegében az időszűke rejtőzik. Ebből adódik aztán az időgazdálkodásra való felhívás, amely a cselekedetek minden típusának strukturálásában döntő szerepet kap. Balla egyúttal különbséget tesz az abszolút és a relatív időszűke között. Abszolútnak nevezi a léthez szükséges idő előre kiszámíthatatlan mennyiségét (az idő ezért mindörökké hiányzó érték), relatívnak pedig a konkrét szituációkban fellépő időszükségletet (határidők, időszakok, az egyéni élet eseményei stb.). Az időszűke ezáltal behatol az ember szabad tevékenységei közé is, a játékba és a szabadidőbe. A játékelmélet reflektálja az időszűke értékbeli ambivalenciáit és hatását a játékstratégia optimalizációjára. Ismeretes az időszűke közvetlen függősége a jólét növekedésétől — történelmi viszonylatban ugyanúgy, mint a társadalmi rétegek szimultán kapcsolatában. Érdekes paradoxonnal állunk itt szemben: minél szegényebbek az emberek, annál több szabadidejük van. Az időszűke ebben az esetben azoknak az embereknek az érzése, akik szabadidejük eltöltésének többletlehetőségével rendelkeznek. A kínálatok tömegével szembeni telhetetlenség szüli az idő nyomásának érzetét.8 Az időszűke-elméletek másik csoportjába azok tartoznak, amelyek az időt nem tartják „an sich" szűkösnek, hanem keresik az időszűke feltételeit. Saját funk- cionalista elméletének szempontjából közelít a témához N. Luhmann, akinek az elemzései nagy hatással voltak követőire, főként M. Schöpsre és W. Berg- mannra.4 Ennek az elméletnek a téziseit olyan szerzők is bizonyították, akik az idő kérdéséhez más szemszögből viszonyultak, és arra a felismerésre jutottak, hogy szoros kapcsolat létezik a társadalom magasabb differenciálódási szintje és a hiány, valamint a tevékenység specializálódása és az idő felértékelődése között.10 Luhmann alapvető tézise az, hogy az idődimenziókban megjelenő szűkösség három mozzanat — a világ komplexitásának, a lehetőségek horizontjainak és a rendszer feldolgozó képességeinek — konfrontációjából adódik. Ehhez még hozzáteendő az, hogy Luhmann a komplexitást az elemek közti viszonyként, az elemeket pedig temporalizált mozzanatokként, tehát eseményekként értelmezi.11 M.Schöps főként abban követi Luhmannt, hogy az időszűkét a társadalom egyes részrendszereinek — saját dinamikájuk megvalósításának az érdekében — a más rendszerek idejére igényt tartó tevékenységével azonosítja. Az időbeosztások és a határidők ebből kifolyó egyeztetésének szüksége állandó jelleggel terheli le a rendszerek időgazdálkodását. Az időszűke tehát a differenciálódott társadalom és a kompaktibilis autonóm rendszerek posztulátumának a kísérő jelensége. A társadalmi viszonyok komplexitásának megőrzését szem előtt tartó érdekeknek ezért mindig számolniuk kell az időszűkével.12
