Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - MÉSZÁROS ANDRÁS: Időszűke
MÉSZÁROS ANDRÁS Időszűke A témát keresve sem lehetne jobb példával felvezetni, mint napjaink valóságával. Azzal a mindannyiunk által érzékelt óriási nyomással, amelyet az idő „felgyorsulása", valamint a társadalmi rendszer új formáinak keresését kísérő értékbizonytalanság jellemez. Az idő kizökkent megszokott kerékvágásából, ezért közvetlenül szembesülünk a hatalmával. A szerves fejlődést magukénak tudható kultúrák kiépítették azokat a közvetítő mechanizmusokat, amelyek az időt bizonyos kezelhető keretek közé szorították. Nálunk azonban a régi rend felbomlása és az új rend önmaga-keresése közepette egy állandó időszűke okozta légszomjtól szenvedünk. Ez az „asztmatikus" állapot gyötri mind az egyéneket, mind az egyes társadalmi csoportokat (azok politikai képviselőiről nem is beszélve). Konkrét megnyilvánulásaival most nem kívánok foglalkozni. Az alábbi rövid tanulmány célja az időszűke fogalmi-elméleti vetületének bemutatása. Nagyon röviden: arra próbálunk választ adni, hogy mi az időszűke, amely annyira behatárolja tetteink mikéntjeit. A tanulmány első részében bemutatom az idő- szűke-elméletek néhány variánsát; a második részben megpróbálom meghatározni ezt a társadalmi jelenséget; a harmadik részben behelyezem az időszűkét a társadalom időrendszerébe. 1. Az időszűkét tematizáló elméletek hátterében mindenütt felfedezhető a modem társadalomtudományok által elfogadott két paradigma: az első az időnek a huszadik században bekövetkezett funkcióváltására és ennek következtében az emberek általi átélésének módosulásaira vonatkozik; a második a hiány központi szerepét tárgyalja a társadalmi struktúra belső kapcsolódásainak és helyzetváltozásainak megragadásában. Az idő olyan általános jellemzői mellett, mint a folyamatosság és megszakított- ság, szimultaneitás, párhuzamosság stb., főként azok a jegyei említődnek meg, amelyek a modemitás kísérőjelenségei és meghatározói is egyben. Ezeket többnyire és nem a legpontosabban az „időgyorsulás" kifejezéssel szokták illetni. Közelebb járunk a problémához, ha figyelembe vesszük az időnek a személyes történésektől és maguktól az egyénektől való erős elszakítottságát, amelyet az elmélet néha a társadalmi kapcsolatok „eltestetlenítésének" nevez.1 Ez azt jelenti, hogy a szociális interakciók és a szociális rendszerek függetlenednek az egyének testi tulajdonságaitól és megnyilvánulásaitól. Vagyis a kapcsolatok időformáját már nem az egyéni élet természetes ritmusa, hanem a kialakult rend határozza meg.
