Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - BETTES ISTVÁN: Pincék fénye
MÓROCZ MÁRIA Az egyszerűsítés: Egy kereszteződés van a saroknál. Igen, ez így tökéletesen világos. A lehetőséget keresem már régóta. Mi az, amit tudok? Hogy erre jártak. Legalábbis megközelítették egymást. A kereszteződésnél általában lökdösődés van. Meglepő, hogy kik járnak. Nap mint nap. Végső soron ez nem számít. Illetve így: A tudást lehetne lehetne számon kérni, a nem felejtést. A naplementék után sötét van. Lassan lopakodik be. Fölösleges az óvatosság, így árulkodik az évszakokról. Időről időre kiegyenlítődnek a világítási viszonyok. El kell hogy mondjam, ezen az ablakon nagyon sok mindent bedobálnak. A döglött verebet kivéve mindent megtartottam. Összerendezem a sok szemetet. Időnként nekiállok újraolvasni. Milyen meglepő! A legutóbb egy rövid híméi hagytam abba. Este is járnak erre. Nem tarthat sokáig, amíg a szemem alkalmazkodik. Belefájdulok az erőlködésbe. Tudom, milyen fontos, hogy résen legyek, ezért figyelnem kell. A kereszteződést már ismerem. Evekig vártam a lehetőséget. A kereszteződés mozgalmasságát feladva félrehúzódtam. Az összefüggések így is megjelennek. Egy idő óta. Nemsokára megértem az összefüggéseket a jelzőlámpa fényei és a lábak sietőssége között. Addig. Nemsokára hajnalodik. A narráció teljesen átadja magát a jelenidejűségnek: A beszéd lassan fárad el bennem. Összpontosítok. Minden idegvégződésemmel figyelek. A gondolataim már nem. Itt remegnek. Akár a vízfelszín. Akár a tenger. Még nem láttam. Túl sokat beszélnek a nosztalgiáról. Ha kimozdulnék innen, a kereszteződésnél megtorpannék. Az út szétszakad. Fájdalmasan. így már maga se tudja, merre tartson. Meg kell érinteni. Egész testtel. Ha kilépnék, már nem tehetnék mást. Az arcomra tapadt cipők porával sem tudnék mit kezdeni. Most bevallhatom: félek. Már régen letettem arról, hogy kimozdulok innen. Néha beröppen egy-egy csikk. Némelyikük ott izzik még egy ideig a nedves padlón. Parázs. Többet szeretnék tudni róla. Ekkor felmerül az emlék: a felszínen megcsillanó napfény. Aztán megint lepereg a falról, mint a málló vakolat, mely mögül kitűnik az egymásba illesztett téglák rendje. Kinek nincs titka?! Nem hagyom magam. A csillogó vízfelszínnél tartok. Hátha felötlik egy kép, egy arc, egy kéz belóg a képbe, sok haj, egy tekintet, melyet talán nem is nekem szántak, vagy meg sem történt. Mégis ragaszkodom ehhez. Nincsenek vendégeim. Kinézetem valószínűleg felülmúlja fantáziámat. Már nem tudom magamat mihez hasonlítani. Egy összegömyedés. A részletekre már valóban nem telik. Az összpontosítás fárasztó. Hát, így... Nem vonhatja el semmi a figyelmemet. Amióta figyelem őket, felelősségteljes munkám van. Át kell vennem az üzenetet. Többet nem tudok. Mindent figyelnem kell, bármüyen apró részlet fontos lehet. Lehet, hogy benne lesz egy tétova mozdulatban. Egy lépésben. Meg kell tudnom. Ezt a lehetőséget már nem sza- laszthatom el. (Némi pátosz.) Figyelnem kell a pályákra, arra, hogy kik mennek el egymás mellett, mikor villan a levegőben valami, mikor hangzik el egy kiáltás, egy váratlan sikoly. Nemsokára azt is meg fogom tudni, hogy miért. Nem szabad, hogy besötétedjen. Látnom kell az összefüggéseket. Most már minden pillanatban megtörténhet...
