Irodalmi Szemle, 1993

1993/10 - MÓROCZ MÁRIA: Makro

MÓROCZ MÁRIA

Makro

(Tájkép)

I.

Vajon melyik kéz oldotta föl? Melyik engedte el a zárat? És elindult a folyam. Most még megszakíthatta volna a lépések ritmusa. Némi szerzői fikció. Egy autentikusnak tűnő torokköszörülés. Bátortalan.

A két alak az ablak előtt. Nem tudod, mi történik. A fény is árulkodik. Oldalról is suta. Ezért lágy. Ki fogom mondani: kedves.

A helyzet: nem a történés kényszere. Marad a pillanatnyi. A mozdulatlanság. A befelé hatoló. Tekintete?

Az örökös vertikum kényszere. És a lassításé. Egy elnyújtott. Egy gesztus emléke. Valahonnan valahová. Az ismétlésé. Ezért rítus. Talán rítus.

Az emlék. Lassan kiég a kép. Tétova sárga foltok, hogy eltüntessék az idő vonalát. Ebben a megvilágításban az arcok megadóbbak. Nem a határokról beszélek.

II.

Felületek. Közelítek. Kő a betonban. Szemcsék. Simaság? Erezet. Az ív. Szelíddé tesz. Maradok a kőnél; bár a háttérben ablak, majd csipke. A minta. A fehér emléke. Csapódik a bejárati ajtó, a bámészkodó érdeklődés kifejezése. Csoszogás. A kövek. A képbe belép. Lassan csukódik a bejárati ajtó, halkul az utcazaj. A kő.

III.

Talán egy képpel kezdődött (jelzők nélküli valósága a térnek — talán a mozgás). Tehát a kép. A következetesség kényszer. S ennek állandósága. Mintha határokról beszélnék. A szavak.

Itt van ez a kép. Szakszerűen próbáljuk közelíteni! Feltesszük a kérdést: Hol itt a konfliktus?

Itt van ez a kép — kezdem újra. Nem a megadásé! Próbálkozom.

Ez a felszín.

Milyen régen nem tettem fel a kérdést! Mi a kérdés? Azt fogom válaszolni, hogy állandóan ugyanaz. Történetbe ágyazva: mondjuk, vonat. Apró fülkék, a kívülállókra vetett szemérmes pillantások. Ami belül történik, elválasztható ettől.

A szerző itt vonzódásairól árulkodik, valamint arról a tényről, hogy szándéka szerint kívánja „olvastatni" a leírtakat, ezért magyarázó célzattal betoldásokat alkalmaz a szöveg szövetébe, miközben az olvasóban menthetetlenül felmerül a kérdés.)