Irodalmi Szemle, 1993

1993/10 - JAROSLAVA PAŠIAKOVÁ: Könyv a halhatatlanságról

JAROSLAVA PAŠIAKOVÁ ugyanis éppen válni akart, antidogmatikus metamorfózisában pedig támadhatatlanná vált. Ludvík újra csak magabiztosnak, energikusnak, hatalomra törőnek látta... Noha a Tréfában — eltérően a Halhatatlanságtól — Kundera még bizonyos történelmi időszakra korlátozza magát, már itt is sikerült megmutatnia az egyoldalú élet nyomorúságos voltát, s az„örö- költ"nyomorúság és az egzisztenciális pusztítás bizonyos összefüggését, sőt szövetségét. A Kundera-regények legfontosabb jellemzője egy sajátosan regényszerű (azaz nem absztrakt, hanem az alakok helyzeteihez kötött) elmélkedésmód kialakítására irányuló törekvés, „miáltal a regényidő olyan radikálisan kitágulna, hogy a különböző történelmi időszakok helyett Európa idejét szemléltetné, megszabadítaná a regényt a valószínűség terhes imperativusától, játékosságot adna neki, hogy az olvasó ne feledje: az alakok életszerűsége csak látszat, varázslat, művészet, része a játéknak, a regényjátéknak, amelynek örülni lehet", ahogy azt a Halhatatlanság cseh kiadásának utószavában írja a szerző. Beismerem, A lét elviselhetetlen könnyűségében nem ismertem föl a játékot, vagy nem akartam ráhangolódni, hiszen a történelmi kulissza — a tankinvázió — ezt mégiscsak háttérbe szorította. A szinte korlátlan idejű Halhatatlanságban viszont nem tudunk ellenállni ennek a já­téknak. Kundera ebben a regényben regénypoétikájának és regényfilozófiájának a csú­csára jutott. Szigorú szerkezeti felépítésű regényről van szó, amely — mint minden Kundera-regény — 7 részre tagolódik. Ennek a hetes (mágikus) kompozíciónak megvan a maga sajátossága: minden egyes rész önálló, különbözik a többitől. Az egyes részek tempójukban és a feldolgozásnak, a szüzsé megragadásának módjában is különböznek. Az idő egészen sajátos, központi helyet foglal el a Halhatatlanságban. Minden részben más, s ez nem elsősorban a formai virtuozitás kérdése. „A különböző tempó különböző világproblémákat tár fel: az egyéni élet másodpercének mikroszkopikus vagy a történelem kollektív folyamatának teleszkopikus képét mutatja meg" — írja Kundera A szerző jegyzetében. Arra is figyelmeztet bennünket, hogy — a közös alakokon kívül — a tematikai egység is egymáshoz kapcsolja a különböző részeket: egyrészt az ember saját képéhez való viszonyáról („imagológia"), másrészt a„homo szentimentális"ábrázolásáról van szó. Persze ismétlődnek bizonyos motívumok is: pl. a leesett szemüveg, a női keblen nyugvó férfikéz vagy az integetés asszonyi gesztusának motívuma. Figyeljük meg most a fejezetek lélektani kontinuitását. A regény első része — Az arc — egy modern párizsi épületbe, a legfelső emeleten működő fitness-klubba vezet el bennünket, melynek hatalmas ablakaiból rálátunk az egész Párizsra. A szerző barátjára, Avenarius professzorra vár itt, aki késik; figyeli a környezetet s az embereket. Megpillant egy idősebb (60-65 éves) hölgyet: derékig a medencében áll, s az úszómestert figyeli, aki úszni tanítja. A hölgy mozdulatainak megható komikumával vonta magára a szerző figyelmét. Egy óra múlva a hölgy végigment a medence mellett, még egyszer az úszó­mesterre nézet, s akkor történt meg ez: „elmosolyodott, és odaintett neki. Abban a pillanatban mintha szíven találtak volna! Ez a mosoly és ez a gesztus egy húszéves lányé volt! Boszorkányos könnyedséggel emelte fel a karját. Mintha egy élénk színű labdát dobott volna oda játékosan a szerelmesének. Mosolyában és gesztusában báj volt, és elegancia, míg arcában és testében nem volt többé semmi báj. A gesztus bája fuldoklott a test bájtalanságában. De az asszony, bár ter­mészetesen tudnia kellett, hogy már nem szép, egy pillanatra megfeledkezett erről. Mindnyájunknak van egy olyan része, amely kívül él az időn." Ez az asszony persze valójában nem is fontos, a regény szempontjából kizárólag a gesztusa lényeges, amely különböző korú és jellemű asszonyoknál tér vissza újra és újra, s mindig egyértelmű érzéki jelentéssel. így látjuk az első rész hősnőjénél, Ágnesnél, s a hetedik — Ünneplés című — részben Agnes húgánál, Lauránál. A regény ezzel a gesztussal kezdődik, s ezzel a gesztussal fejeződik be. „A világon kétségtelenül sokkal kevesebb gesztus van, mint ahány egyén. Ez a megállapítás sokkoló végkövetkeztetéshez vezet: a gesztus egyénibb az egyénnél. Ezt szólásmondás formájában fejezhetnénk ki: sok az ember, kevés a gesztus"— mondja a szerző.

Next

/
Thumbnails
Contents