Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - MILAN KUNDERA: Halhatatlanság
Halhatatlanság igaz szava sem volt. Eltúlozta az első világháborús sebesüléseinek a számát, és megjátszottá a nagy csábítót, holott bizonyított tény, hogy 1944 augusztusában, majd újra 1959 júliusától teljesen impotens volt. „Ó, igazán?", nevet a másik hang, és Bemard kacéran válaszol: „Mais oui...", és újra valamennyien az operaszínpadon vagyunk, velünk van az impotens Hemingway is, majd hirtelen egy nagyon komoly hang beszél az utóbbi hetekben egész Franciaországot lázba hozó bírósági perről: ugyanis egy teljesen jelentéktelen műtét közben a rosszul alkalmazott narkózis miatt meghalt egy beteg. Ennek kapcsán a „fogyasztókat" védő szervezet javaslatot nyújtott be, hogy a jövőben minden műtétről készítsenek filmet és helyezzék archívumba. Csak így — állítja „a fogyasztókat védő szervezet" — biztosítható minden francia számára, aki a műtőasztalon hal meg, hogy a bíróság kellőképpen megbosszulja halálát. Aztán újra elalszom. Már majdnem fél kilenc, amikor felébredek, és elképzelem Ágnest. Ugyanúgy fekszik széles ágyában, mint én. Az ágy jobb fele üres mellette. Vajon ki a férje? Alighanem olyasvalaki, aki szombaton korán reggel távozik hazulról. Ezért egyedül van, és édesen ring az ébredés és az álom között. Aztán felkel. Szemben vele, akárcsak egy gólya, áll hosszú lábán a televízió- készülék. Agnes rádobja a hálóingét, amely fehér redőzött függönyként takarja el a képernyőt. Most egészen az ágy mellett áll, s én először látom őt meztelenül. Ágnest, a regényem hősnőjét. Nem bírom levenni a szemem erről a szép nőről, s ő mintha érezné a tekintetemet, átszalad a szomszéd szobába, hogy felöltözzön. Kicsoda Agnes? Miként Éva Ádám oldalbordájából származik, Vénusz a tenger habjából született, úgy kelt életre Agnes annak a hatvanéves hölgynek a gesztusából, aki a medence mellett integetett az úszómesternek, jóllehet a vonásai már elmosódtak az emlékezetemben. Az a gesztus akkor mérhetetlen és érthetetlen sóvárgást keltett bennem, s ebből a sóvárgásból született meg az a nőalak, akit Ágnesnek nevezek. De vajon az embert — s regényalakot talán még inkább — nem úgy határozzák meg, mint egyedi, megismételhetetlen lényt? Miként lehetséges tehát, hogy egy ember taglejtése, gesztusa, amelyet én megpillantottam, amely hozzátartozott ahhoz az emberhez, jellemezte őt, különös bájjal ruházta fel, ugyanakkor egy teljesen más ember lényege, s a róla szőtt álmaimé. Érdemes ezen eltöprengeni: Ha ama perctől, amikor földgolyónkon megjelent az első ember, mintegy nyolc- vanmilliárd ember vonult át a földön, nehéz feltételezni, hogy minden egyednek lett volna saját gesztusrepertoárja. Ez egyszerűen aritmetikailag lehetetlen. A világon kétségtelenül sokkal kevesebb gesztus van, mint ahány egyén. Ez a megállapítás sokkoló végkövetkeztetéshez vezet: a gesztus egyénibb az egyénnél. Ezt szólásmondás formájában fejezhetnénk ki: Sok az ember, kevés a gesztus. Amikor az elején a medence mellett integető nőről azt mondtam, hogy „ebben a gesztusban egy pillanatra feltárult és elkápráztatott bájának az időtől független esszenciája". Igen, abban a percben úgy fogtam fel, de tévedtem. A gesztus nem tárta fel annak a hölgynek semmilyen esszenciáját, inkább azt mondhatnám, hogy az a hölgy egy gesztus báját fedte fel előttem. A gesztust ugyanis nem tarthatjuk az egyén kifejezőjének, az ő alkotásának (mert egy ember sem képes létrehozni a maga teljesen eredeti gesztusát, amely csak az övé), sőt még csak nem is az ő eszközének, ellenkezőleg, inkább mi vagyunk a gesztusok eszközei, hordozói, megtestesítői.
