Irodalmi Szemle, 1993

1993/1 - A MAGYAR IRODALOM AZ EZREDFORDULÓN - DUSÍK ANIKÓ: Gondolatok egy téma kapcsán

Gondolatok egy téma kapcsán

egységként Látható és láttatható jellegzetességei — a legszélsőségesebb esetben üres, tartalom nélküli frázis csupán.

Kedvezőbb esetben egy közjáték. A kifulladás utáni állapot kimerültségéből, a tehetetlenség kényszeréből születő, feszültségoldó JÁTÉK, melyet állandósult játékszabályok nélkül játszanak, mert éppen ez ennek a játéknak a lényege: a szabályok nélküliség lehetőségeinek kimerítése. Talán újra a kifulladásig.

A posztmodem művészet, irodalom, a posztmodem regény ironikus éllel idézett: "egyet fizet, kettőt kap" reklámszöveggé degradált filozófiája kétélű fegyver. Mind a támadó, mind a támadott sebeit nyalogatva kerülhet ki a gyakran pengeéles szavakkal folytatott szópárbajból, melyben a posztmodem a kommerci- onalizmus elemeit is vállaló, a sikert tudatosan játéka elemévé komponált világa ütközik a modem elit, csak a kiválasztottaknak szóló jellegével.

És vajon miként lehetne poszt modem a magyar irodalom, ha igazából még modem/avantgárd sem volt? Mikor a balzaci Móricz Proust és Joyce kortársa volt inkább, és Szentkuthy Prae-je csaknem a beatnikekkel együtt hódította meg az irodalom fiataljait, s mikor a posztmodemként dicsőített és elmarasztalt Esterházy Péter is a modernség szellemében fogant posztmodem regényparódiák nagymestere csupán/ főként. (Tizenkét hattyúk)

Mindezek ellenére talán most van először olyan helyzetben a magyar irodalom, hogy minden akadály nélkül tarthatja, tarthatná a lépést a világ irodalmaival, s ezt főként az általános krízis állapotának köszönheti, melynek egyik, s lehet, hogy mégis legátfogóbb, legtalálóbb megnevezése a posztmodem, melynek egyik lehetőségeként újfent az irodalom jelenének része lett a közönségirodalom, a "közönségregény" — a fogalmat a 19. századi próza - olvasó viszony tartalmához közelítve.

Az a fajta közönségirodalom — s a fogalmat csupán a modern irodalom elit-szemléletét levetkőzve érthetjük, értékelhetjük pozitívan — melynek legmarkánsabb — az európai olvasó számára, sőt a hazai olvasó számára is — példája Umberto Eco: A rózsa neve című regénye, Patrick Süskind Parfümje — s lennének az amerikai Thomas Pynchon regényei — márha fordításaikat élvezhetnék az angolul nem tudók is.

De akár az a fajta próza is, melyet az ún. minimalisták képviselnek (a posztmodem ellentétpárjaként is említik), a 20. század végének zaklatottságát, bizonytalanságait, félelmeit, vonzásait és taszításait, görcseit és fájdalmait egy-egy részletességgel és nagy gonddal kidolgozott 20. századi életképbe sűrítve, mint tették és teszik ezt Raymond Carver, Marian Thurm, Ann Beattie, Fredrick Bart- helme — a forma megválasztásával is a kor töredezettségét, a teljesség igényének abszurditását hangsúlyozva.

S ekkor még nem említettük a racionálist hol búvópatakként kísérő, hol teljesen a háttérbe szorító, megkérdőjelezhető, az irracionálist a racionális szintjére emelő mágikus-mitikus irodalmi-művészeti törekvéseket, irányokat.

(Á Vayvan Fable, Claire Kenneth, Jackie Collins stb. típusú negatív irodalmat a tárgyaltakból egyértelműen kirekesztjiik, s a jelenséget mint olyat az irodalom és a szociológia közös kutatási területeként, feladataként értelmezzük!)

A 19. század és a századforduló magyar irodalma megszerezte magának a felvilágosodás korában annyira áhított közönséget, az ezredforduló irodalmának már csak vissza kéne hódítania. S feladatnak ez nem is kevés.