Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - STOFKO TAMÁS: Városi történetek
Városi történtek Valami kiesett Márk kezéből. Gyorsan körülnézett a földön, de nem látott semmit, pedig biztosan érezte, valami kihullott a kezéből. Valami, de micsoda?..., mérgelődött magában Márk. Nem tudta, csak érezte, elvesztett valamit. Nézte a kaviccsal leszórt erdei utacskát, amin sétálni indult, de a majdnem fehéren világító kavicsok között semmit sem látott. Pedig itt kell lennie valahol, mondogatta magában, tudom, hogy itt van, hisz kiesett a kezemből, érzem a hiányát, de hát mi a fene lehet ez, biztos itt van valahol a kavicsok között... *** — Nem tudom. — Mit nem tudsz? — kérdezte hosszan elnyújtva, szinte a sírásig fokozva a szavakat. — Nem tudom, hogy nem tudom — mondta idegesen. Márkék a fővárosban laktak, nem messze a várost átszelő folyótól. Az ő szobájából is lehetett látni a folyót, ahogy lassan hömpölyögve megtermékenyítette a várost. Korán kelő volt. Minden reggel kiment a balkonra, és nézte a reggeli napfényben fürdő, csillagot tükröző várost. Volt úgy, hogy egy lassú negyedórán át is itt állt, és csak bámulta az élő testet, ahogy tompa álmából lassan forgolódva lerázza magáról a felhőpaplanokat, és felébred. Aztán visszament a szobába. Az utóbbi időben gyakran megesett, hogy borotválkozás közben, a tükörbe nézve, elsírta magát. Úgy érezte, fájt neki az egész szoba. Ez egy Hrabal-idézet a Varázsfuvolából.
