Irodalmi Szemle, 1993

1993/9 - N. TÓTH ANIKÓ: Özönvíz

Özönvíz

Majd én megvigasztallak, mondta a feleségének indulatosan. Magához húzta erős karjával, és olyan szenvedéllyel ölelte, mint még soha. Úgy szorította, hogy már nem érezte az asszony testét, csak a mindent átitató könnyeit, s amikor belefáradt majd megfulladva a könnyáradatban, akkor lazította csak el karjait. Zsuzsanna asszony élettelenül hanyatlott le a hideg kőpadlóra. Am könnyei szakadatlanul folytak. Nem is lehetett lezárni a szemét.

„Azután a vizek felette igen nagy erőt vevének a földön, és a legmagasabb hegyek is mind elboríttatának, melyek az egész ég alatt valának."

3.

Egy kislány ült az Ararát nevű hegyen, és keservesen sírt. Negyven napon és negyven éjjelen keresztül valami mély, nagyon mély forrásból buggyantak elő könnyei, lecsorogtak az arcán, patakokban gyűltek a lábai előtt, folydogáltak, csörgedeztek, kőről kőre szökdécseltek, elnyújtóztak, egymásba folytak, hömpölyögtek, szétterültek, és „erőt vevének a vizek a földön... és mindaz, a minek orrában élő lélek lehelete vala, a szárazon valók közül mind meghala...” És ahogy látta ezt a kislány, még jobban sírt, pedig a víz már körülnyaldosta az Ararát hegyét, és egyre növekedett, már a kislány cipőjét cirógatta, derekát ölelte, nyakát fodrozta, amikor feltűnt egy bárka, fedélzetén egy színes gyülekezettel. És a kislány felettébb megörült, annyira, hogy megcsendesedett szeme árja, halkan sírdogált csak, mígnem egy Noé nevű szakállas férfi karjába vette, és maga mellé emelte a bárkába. Amint a kislány meglátta a tömérdek állatot, örömében tapsikolni kezdett, és felszáradtak könnyei, és nem lehetett többé elcsalogatni őt az őzek, nyulak közeléből.

Noé, a szakállas férfi nem értette, hogyan történhetett, hogy a gyermek életben maradt az özönvíz idején, de mivel hamarosan felszáradtak a vizek a földről, tengernyi dolga akadt, és teljesen megfeledkezett a rejtélyes kislányról.