Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - LADISLAV BALLEK: A tizenharmadik hónap
A tizenharmadik hónap hogyan teljesedhet ki életünk értelme, ha csupán egy adatott meg? „Fivérem, Boro legszívesebben már együtt vijjogna a héjákkal, s üvöltene a farkasokkal”, folytatta elmélázva, „Braňo pedig a tengerhez akar menni. Vagy nem akar, vagy már nem is tud Istenhez menekülni. Alighanem mindkettő igaz. Világéletében több istent dicsőített, de mindegyik bűnös volt, s engem nem tekint egyenrangú társának. Az az Isten, amely azért van itt, hogy valaki álljon az emberiség felett, nem segíthet neki, mert olyan gyenge az önmagába vetett hite, mint amilyen erősen kételkedik mások művében. Egy új, kölcsönös meg nem értés eljöttét várja, amely közben, úgy véli, nincs mit tennie, s ez a félreértés olyan erőt jelent neki, amely elpusztítja a régit és újat szül. Megállítja a régi körforgást, kimeríti, mígnem kihuny, mint a lámpa elhaló, pislákoló lángja. Itt, szól majd, rövid, mély csend következik. És máris örvényleni kezd a pusztító ciklon! És addig tombol majd, míg erejét vesztve nem változik egy új ciklorámává. Akkor majd, mondja, visszatér a tengertől. Az új ciklorámából pedig az ő közreműködésével is olyasvalami születik meg, aminek minden korábbiban van hasonmása... leghamarabb egy végleges formájú megmerevedett cilinder. Alatta az utolsó előtti ciklon energiájából származó utolsó fénysugár világít majd... és egy másik irányból egy újabb meg nem értés közelít, a következő csend, egy másik ciklon, hogy mindent felborítson és átrendezzen... A régi feladat az új patái alatt végzi. Mire jó mindez, nevet, és mi marad belőle?...: kerekek, fazekak, cilinderek... Valójában semmi más, csupán valami összetettebb...” Megzörrent a kapu. Fölötte Peter ragyogó feje rajzolódott ki. Megjött az útjáról. Ľubo azonban nem rohant rögtön a kulcsért, hogy azonnal beengedje. így csak beigazolná Blažena gyanúját, hogy elkényezteti a fiút. Azt állította ugyanis, hogy a fiút szeszélyessé és önzővé nem a férje nevelte, hanem a családjának tulajdonított egykori képzeletbeli jelentőség, valamint a férje fivéreinek különcsége. E nyáron minden állításában benne volt ez a szemrehányás, miként az is, hogy míg Peter, az idősebbik fiú az apjára ütött — miközben nem zavarta Blaženát a vele való hasonlóság —> Pavol, a fiatalabbik, őrá, az anyjára. A fiatalabbik fiuk külföldre ment szerencsét próbálni, ahogy az anyja mindig is óhajtotta, mert úgy gondolta, ez kevésbé viseli meg. A nyár végén kellett találkozniuk valahol az Egyenlítő menti meleg vizeknél, ahol — ahogy elképzelte — egy tűzhányó tüzet okád, igen, de a rossz ott nem árad annyira, a jó pedig nem apad el olyan gyorsan, mint itt. Blažena fehér kosztümben állt az elülső szoba ablakánál, ahogy a bevásárlást megejtve hazatért a városból, karján a macskával, de nem nézett a kapu felé. Az állat fekete feje az ő tüzes hajkoronájához simult. „Minden világos”, mondta csendes kétségbeesésében. „Nézd, megint hogy néz ki! Miért engeded el ezekre az értelmetlen utakra? Semmit sem keres, csak céltalanul csavarog. Es meglátod, most sem mondja meg, hol járt, mit csinált.” A felesége megfordult, lehajolt, letette a földre a macskát, és könnyes szemmel kiment a szobából. Ismerte a feleségét... — a konyháig könnyezni fog, a kapuig szitkozódni, s amikor megpillantja fiát, meglágyul. Ľubo lehajolt a macskáért, hogy a dorombolását egy kis időre kisajátítsa, az arcához szorította az állatot, és élvezte a melegét. A családjában hagyományos szerepre törekedett, kulturális jelentőségre vágyott, ám a házban csupán a macskát sikerült lekötnie. A kapu kinyílt, csend állt be, majd a kapu újra becsapódott... Fojtott beszélgetés hallatszott, aztán a kertre nyíló keskeny ablakban feltűnt a fiú arca, fénylő haja, hátizsákja, hálózsákja, majd az örömét és könnyeit visszatartani igyekvő anyjának az arca követte. Ľubo a kertet nézte, a fák árnyékát, a bokrokat, virágokat, a
