Irodalmi Szemle, 1993
1993/7-8 - TŐZSÉR ÁRPÁD: Kihunyt egy tekintet
Kihunyt egy tekintet Kulcsár Tibor halálára Ha ismerősünk, barátunk elhuny, vele egy darab belőlünk is meghal. Meghal az a képünk, amelyet ő őrzött, s csakis ő őrizhetett rólunk, mi pdig vagyunk annyira önzők, hogy halálában nemcsak őt siratjuk, hanem magunkat, saját részlethalálunkat is. Kulcsár Tibor a mi nemzedékünknek, a mai ötvenesek csoportjának volt szerény, halk szavú tagja. Ő is 1956 táján jelentkezett a szlovákiai magyar irodalomban, s mivel akkor szinte valamennyien faluról, paraszti vagy félparaszti sorból jöttünk, s a nincstelenek mohóságával és hangosságával léptünk a szellemi kincsek tárházába, abban a hangos, sőt zajos tér- és honfoglalásban az ő szordínós, csendes szépségekre hangolt versei nemigen keltettek föltűnést. Emlékszem egy korai versére: a költő egy esti trolibuszjáraton az egész napos szolgálattól fáradt, le-lecsukódó szemű kalauznőt figyeli csendes részvéttel. Nem tudom, szerette-e már akkor Kulcsár Kosztolányit, de első kötetének ezekben az együttérző helyzetképeiben én Kosztolányi elégikus látását vélem fölfedezni. A fiatal költő legjobb verseiben akkor úgy vált "bús lírává az idegen élet", mint, mondjuk, a nagy mester Vici nejében, s a megénekelt "bús idegen életekben" ő is saját melankóliáját, feloldhatatlan szomorúságát fogalmazta meg. S ezekből a verseiből sejthetjük meg leginkább, hogy a hatvanas évek végén mi rekedt benne a fiatal költőben, korai elhallgatása miatt milyen tekintet, a dolgoknak milyen képe maradt irodalmunkban megvalósítatlan. Mert Kulcsár az 1965-ben megjelent első kötete után hoszzú-hosszú időre elhallgatott, érdeklődése másfelé fordult, pedagógusi munkájának kezdett élni, népi együttest igazgatott, közösségünk "kultúrmunkása" lett. De elhallgathat-e a költő? Számos világirodalmi pálda igazolja, hogy igen, én mégis úgy érzem, hogy csak a vers hallgathat el, a látás, amely első fokon költővé teszi az embert, elhallgatása után is sajátja marad. Kulcsár Tibornak is haláláig sajátja volt az a szomorúság, amely az elvegyülni nem tudók, az örök magányosok szemébél árad. Sajátja volt, és már sajátja is marad. Bizonyára ő maga is érezte terhét, súlyát ennek a megosztatlan tekintetnek, nemrégen még arról beszélt a rádióban, hogy új verskötet megírását és kiadását tervezi, de a tervéből már nem lett valóság. S mi most a költő halálában fokozottan érezzük, hogy mennyire hiányzik majd az irodalmunkból ez a kosztolányisan szomorú, együttérző tekintet. Mint hang, mint verstípus. S gyászoljuk fiatalon elhunyt barátunkat, a költőt, pedagógust és kultúrmunkást, de önző módon azt a képet is siratjuk, amelyet Kulcsár a világról, rólunk formált, s magával vitt immár az örök elhallgatásba. Tőzsér Árpád
