Irodalmi Szemle, 1993

1993/1 - A MAGYAR IRODALOM AZ EZREDFORDULÓN - SZAKOLCZAY LAJOS: A közeledés nehézségei

A közeledés nehézségei

testet, nehogy bármelyik szomszédbéli országnak szemet szúrjon a magyarság együvé tartozása. Külföldön élő magyar író nem lehetett tagja — még rendkívüli tagja sem — a Magyar írók Szövetségének, nem kaphatott állami művészeti díjat (Kossuth-díj, József Attila-díj) — bár ebből a szempontból már a rendszerváltás előtt javulni kezdett a helyzet —, nem juthatott egykönnyen magyarországi (könyvbeni) megjelenéshez.

A mostani szabadság hozta zűrzavarhoz képest mégis e korábbi volt az aranykor. A kisebbségi irodalmak — mert nem csupán a tisztesség, hanem a lenini nemzetiségi politika: a többség szembekötősdi játéka a kisebbséggel is azt kívánta

— a jól megszokott, bevált terv szerint működtek: volt pénzük, folyóirataikat, szerkesztőségeiket, könyvkiadóikat fönn tudták tartani, bizonyos időszakonként díjakat is osztottak. A szervezetlenségben is a szervezettség látszatát keltették, semmiben sem akartak elmaradni a szlovák, román, szerb stb. intézményrendszerek mögött. Olyan időszak is volt, hogy a bukaresti Kriterion, a nemzetiségi könyvkiadó évi 200 címet jelentetett meg. Mi maradt mára ebből? Ha humorosan akarnánk felelni, azt kellene válaszolnunk: a szabadság. A drámai helyzetet kellőképpen magyarázza a bővítmény: a szabadság, pénz nélkül.

Ahogy az állam fokozatosan kivonult a kultúrából, úgy maradt az magára. S e szempontból alig van különbség anyaország és kisebbség között. Magyarországon félszáznál több irodalmi folyóirat van, de sok közülük — nem nehéz megjósolni — tiszavirág-életű. Szomszédjainkban is történt bizonyos átrendeződés. Egyes folyóiratok pihenésre "szenderültek", illetve szüneteltetik megjelenésüket (

Üzenet — Szabadka, Új Symposion — Újvidék), mások új címet véve homlokukra — a kolozsvári Utünkből Helikon lett, a marosvásárhelyi Igaz Szóból Látó — az anyagiak miatt kénytelenek a korábbinál ritkábban (Helikon), illetve késéssel (Látó, Korunk) megjelenni.

Szerencsére új orgánumok is születtek: a pozsonyi Irodalmi Szemle mellett, amely már Grendel Lajos szerkesztése alatt is megújult, a nemzedéki harc felszínre dobta a Kalligramot (nemcsak a folyóiratot, hanem a könyvkiadót is), a kárpátaljaiak — igaz, jórészt magyarországi alapítványi pénzből — létrehozták a Hatodik sípot. Még olyan egyszemélyiül vállalkozásról is hírt adhatunk, mint a székelyudvarhelyi, nemzetiségi szemleként jegyzett Ablak, a jugoszláviai, illetve a kanadai magyar irodalmat bemutató számaival. Az újvidéki Híd, jóllehet állandó szerzői közül elég sokan áttelepültek Magyarországra, továbbra is központi helyet tölt be Jugoszláviában. A nyugati magyar irodalom — egészen más okok miatt, mint a határokon túli (szomszédbeli) literatúra — ugyancsak megfogyatkozott: két rangos lapja szűnt meg: az Új Látóhatár és az Irodalmi Újság. Evvel szemben a párizsi Magyar Műhely és a chicagói Szivárvány, magyarországi szerkesztőket is alkalmazva, kiterjesztette tevékenységét — hatókörét.

Ami új és föltétlen örömünkre szolgál: szinte mindegyik lap megújult. Úgyis, hogy a világ legtermészetesebb módján egyetemes magyar irodalomban gondolkodik. A magyarországi író e lapokban többé már nem fehér holló. Most már nem csupán protokoll-szerepeltetésről van szó (ez főként április 4-én, hazánk felszabadulásának ünnepén volt divatos), hanem nagyon is szervezett, egy-egy téma alakította föllépésről. Ebből a szempontból kiemelkedőek a Kántor Lajos jegyezte Korunk-számok, s a Látó is e jegyben tevékenykedik. A külföldön élő magyar