Irodalmi Szemle, 1993

1993/1 - A MAGYAR IRODALOM AZ EZREDFORDULÓN - SZAKOLCZAY LAJOS: A közeledés nehézségei

A közeledés nehézségei

kultúrában is. Most csupán az utóbbiról szólván, azért volt üzembiztos, mert mindenki — anyaország és kisebbség — betartotta a játékszabályokat. Illett, mint már említettem a bevezetőben, az országhatáron kívül élő magyar írókra odafigyelni (könyvcsereegyezmény stb.) — ez a figyelem gyakran kimerült abban, hogy egyikük-másikuk publikálhatott hazai lapokban, sőt némelyiküknek még könyve is megjelenhetett Pesten —, ők meg hasznos szolgálatot tettek azzal, hogy magyarra fordították a befogadó közeg íróinak könyveit.

Unos-untalan hangoztattuk, hogy az egyetemes magyar irodalomba minden érték beletartozik — évtizedek mentek el ennek szajkózásával —, közben meg az irodalomtörténetünket csak foltozgattuk. Sajnos, gyakran érték helyet elég volt az illető író (író elvtárs) párttagkönyvvel "hitelesített" negyed- és félértéke is. (Amíg jelentős írók a Magvetőnél nem jutottak kötethez, addig az alig-író romániai Hajdú Zoltán már kötetbeni megjelenéssel dicsekedhetett.) A legrosszabb szolgálatot azzal tettük az egyetemes magyar irodalomnak, hogy a kisebbségi irodalmakat illetően lemondtunk a mérés jogáról, s hagytuk, hogy ki-ki a maga mérlegén mérettessen meg. Bíztunk a mérlegkezelők makulátlanságában? Azt gondoltuk, hogy függetleníteni tudják magukat a csupán saját országukban érvényes — nem mindig az esztétikai szempontok szerint alakuló — értékrendtől?

Egy-egy irodalom esetében természetesen itt is különbséget kell tenni. Láng Gusztáv és Kántor Lajos, a romániai Forrás első nemzedékének kritikusai otthon vívták meg harcukat — aki emlékszik a hetvenes évek első felében közzétett irodalomtörténet heves vitájára, az tudja, miről beszélek —, nekik nem volt kitüntetés a magyarországi "főbiztosok" beleegyező fejbólintása. Kiküzdött, számtalanszor megvitatott értéket hoztak a "spenótba" (A határon túli magyar irodalom

— A magyar irodalom története 1945-1975 IV., Akadémiai Kiadó, Bp. 1982). Talán csak az vethető szemükre, hogy a megjelenés bizonytalansága, az időpont kitolódása miatt a később bekerült írók s művek elemzése vázlatosra sikeredett.

Bori Imre jugoszláviai helyzetképéről szinte ugyanez mondható el: javított, többszörösen átdolgozott tanulmány (egy korábbi otthoni összefoglaló "párlata"). S. Benedek András és Kovács Vilmos kárpátaljai vizsgálódása inkább szociológiai tervrajz, mint esztétikai értékeket fölmutató irodalomtörténet. A nyugati magyar irodalomról írott vázlat, melyben a szerzők (Béládi Miklós, Pomogáts Béla és Rónay László) nyugodtan vállalják a vázlatosságból következő hiányosságokat, a legismeretlenebb területet veszi górcső alá — több-kevesebb sikerrel; mely abból is következett, hogy a politikai szorítása miatt a szerzőknek sok mindent virágnyelven kellett előadniuk vagy még rosszabb: elhallgatniuk. Ebben az összefoglalóban a Csanda Sándor által írott fejezet a mélypont. Az irodalomtörténet karikatúrája. Egymásnak ellentmondó megállapítások vannak benne, pártzsargonra emlékeztető szólamok. És ismétlés ismétlés hátán. Csanda úgy tesz, mintha az egyetemes magyar irodalomnak nem volnának értékei — csak saját csúcsokat ismer, csupán azokhoz mér. (Hogy a párt fogta-e a tollát vagy saját félelmétől görcsölődött be, ma már szinte mindegy.) S az egész összetákolt kötetet betetőzi a toldozott-foldozott, többszáz hibát tartalmazó bibliográfia.

Régen történt mindez? Régen. De nem annyira, hogy ne kelljen beszélni róla újra és újra. Úgy gondolom, itt elveszítettünk valamit. A komoly egymásra találás