Irodalmi Szemle, 1993
1993/1 - VITA - DOBOSSY LÁSZLÓ: Fábry, az elkötelezett
Fábry, az elkötelezett — Rousseau vonal egyoldalú hatása idején; s a következmény mi lett?: világraszóló forradalom.) Móricz Zsigmond az egyensúlyt biztosító párhuzamok jelenségén elmélkedve "kardos magyarok" és "kapás magyarok" egymással versengő s egymást kiegészítő munkálkodásáról írt. S valóban: Zrínyi és Gyöngyösi, Batsányi és Csokonai, Petőfi és Arany, Ady és Babits ( s még inkább Kosztolányi), Illyés és Szabó Lőrinc összhangzó ellentéte nemcsak látványos, hanem meggyőző is. Ha valaki akarja, akár napjainkig is folytathatja e kettősség vázolását, ám olyként, hogy e két vonulat — magasabb szintre vetítve — egy egésznek legyen két szerves része. (Hiszen a madár is két szárnnyal repül...) Az egyik oldal mozgatója a cselekvő szándék — ahogy Illyés úja nagyívű Zrínyi-versében: "Szablya hijján vívtam úgy is im a tollal" —, a másiké a szóművészet mindenekelőtt való fejlesztése s veretes szépségnek létrehozása nemzeti nyelven. Századunk elején Jules de Gaultier, az irodalom körén túlterjedő érvénnyel, két alkotó típus jellemzőit írta le; egyik a homo morális, másik a homo aestheticus. Az előbbi a szellemi tevékenységet a közösségi szolgálattal egészíti ki; ("azontúl, hogy írás: erkölcs!" — vallotta műveúől Németh László). Az utóbbi csak az abszolút értékek teremtésén fáradozik. Később Julién Benda is, az érdemtelenül rendkívüli visszhangot kiváltott pamfletjében azzal vádolta az úástudókat — pontosabban a "klerikusokat" —, hogy "a mindenkori realitásokhoz igazodva" folyamatosan eláruljuk az időtlen szellemi értékek szolgálatát. Hasonlóképp Kosztolányi is, a halála előtt út s a tapasztalatait és szemléletét összegező nevezetes önvallomásában lángoló szavakkal bélyegezte meg a " morálisokat", a társadalmilag elkötelezetteket, a tiszta szívvel tisztátalan ügyekért buzgólkodó- kat, s fennen húdette: "Homo aestheticus sum!". Természetesen ez már a másik véglet: az öncélú szellemi értékek védelmezői azzal vádolják az "erkölcs" híveit, hogy ezek becsületes szándékaik ellenére könnyen válhatnak bábokká leselkedő pártemberek játékában, s ily módon — bár nem kétségesen jót akarnak cselekedni — rosszul cselekszik a jót: megalkusznak, kompromisszumokat kötnek, akar- va-akaratlan politizálnak. Amíg aztán egy napon, rengeteg vívódás és töprengés után szembenéznek önmagukkal, s kinyüvánítják a non possumust. Amiként Fábry is tette, az Üresjárat naplójegyzeteit írva... A jelenlegi vita fő értelmét az adja, hogy a nemzetiségi úodalomban szűkös viszonyaink folytán nem volt mód a szükséges egyensúlyi helyzet létrejöttére, mivel a sajátlagos esztétikai értékek elsőbbségét vallók sehogy sem tudtak hatékony csoportba szerveződni. Márpedig ahol nincs ellenpólus, ott egyensúly sem lehet. (Ismeretes, hogy a harmincas évek elején Szvatkó Pál tett ugyan hamvába holt kísérletet Fábry és más elkötelezettek hatásának ellensúlyozására, ezt azonban a jobbról jövő politikai gáncsvetés rövid úton meghiúsította.) Most mintha a vitázók utólag akarnák helyrebillenteni az egyensúlyt. Minden bizonnyal nemcsak a múlt helyes értelmezése érdekében, hanem — sokkal inkább — a nemzetiségi kultúra egészségesebb fejlődésének előmozdítása végett.
