Irodalmi Szemle, 1993
1993/7-8 - BEKE GYÖRGY: Ágyúgolyó a parókia falában
Ágyúgolyó a parókia falában saját egyházi feljebbvalóikkal, Nagyszombattal szállnának szembe, ha ők maguk is követelnék a közvéleményben mind jobban kialakuló igénnyel összhangban a komáromi magyar püspökség felállítását. Az egyházi hierarchia nélkülözhetetlen szabályait sértené meg az a fiatal magyar katolikus pap, aki szembeszegülne elöljárói döntésével, amellyel Szlovákia északi tájaira, tiszta szlovák helységbe küldik. Az amúgyis ritka magyar nemzetiségű lelkészek közül ezért kerül oly kevés a magyar hívek közösségébe. Megkerülhetetlennek érzem annak kimondását — és Galántán emlegettem is —, hogy a "táboron" belül talán éppen Husák Csehszlovákiájában volt legdurvább a vallásüldözés. Az elsőség kétes dicsősége nyilván a tegnapi Albániát illetné meg, ahol alkotmányban nyilvánították ki, hogy az első hivatalosan ateista állam, de hát én a nyugati civilizációjára oly büszke Csehszlovákiát nem kívánom a balkáni állapotokhoz mérni. A maga "művelt" módján igenis Csehszlovákiában éreztem a legrafináltabb vállásellenességet. Szemben, mondjuk, Lengyelországgal vagy akár Romániával is, ahol a külszín alatt a pártközpont és a pártállam "titokban" igenis támogatta a görögkeleti egyházat, különösen annak erős román nacionalizmusát és magyarellenességét. (Sepsiszentgyörgyön a Ceausescu-korszakban fejezték be a hatalmas, nem a hívők számához, hanem a román nacionalizmus hivalkodásához méretezett ortodox katedrálist, és a gyűjtés során elsők között "adakoztak", kényszerűségből vagy önkéntesen, román és magyar nemzetiségű pártaktivisták is.) Csehszlovákiában a vallásosos meggyőződés igen sok életpályán elháríthatatlan akadály volt. Beszélgető társaim ugyan "enyhítették" megállapításaimat, de elismerték, hogy a hittanoktatásra jelentkező diákokról az iskolák gazgatóinak "kimutatást" kellett készíteniük, nyilván nem az egyházak, hanem az egyházülöző államhatalom számára. Tegyem hozzá, hogy a vallásüldözés igazi kárvallottal a Felvidéken is a magyar katolikusok voltak. Molnár Imre és Tóth László kutatásai kimutatták, hogy az 1945 utáni Beneš-korszak a magyarok teljes jogfosztottsága idején a visszaállított trianoni határon elsősorban a nemzeti érzelmű papokat és más értelmiségieket kergették át. Már a két háború között is örök gyanakvás kísérte a magyar katolikus papok működését, hiszen közvetlen kapcsolatban álltak a hagyományos egyházi központtal, Esztergommal — jórészt annak joghatósága alá tartoztak — később meg könnyen megvádolhatok voltak azzal, hogy "Mindszenty bíboros ügynökei". Mert a magyarüldözések embertelenségeinek puszta jelzése, említése akkoriban Csehszlovákia "elárulásásnak" számított. Érthető, hogy ez a súlyos örökség ma is a szlovákiai magyar papságra és tágabb körben a hívek tömegére nehezedik. A magyar katolikusságot lefejezték a Felvidéken, mielőtt egy Márton Áron nagyságú egyéniség kiemelkedhetett volna belőle. (A hitéhez és magyarságához egyképpen hűséges Esterházy János gróf drámája immár kezd ismertté válni: egyetlen volt, aki a Tiso-féle szlovák parlamentben a zsidók deportálása ellen szavazott, és egyetlen volt, akit a második világháború után pusztán parlamenti képviselősége okán "háborús bűnösnek" nyilvánítottak.)
