Irodalmi Szemle, 1993
1993/6 - VITA - TURCZEL LAJOS: Régi és új türelmetlenségek, elfogultságok
Régi és új türelmetlenségek, elfogultságok gardista, majd neoavantgardista áramlatok) idéztek elő, de azt megelőzően a romantika utáni irányzatok közül már csak a szociális érzékenységű naturalizmus és realizmus, valamint az expresszionizmus aktivista szárnya tartottak szorosabb kapcsolatot az erkölccsel. A Baudelaire-ék kezdeményezésére épülő modernista irányzatok (szimbolizmus, impresszionizmus, szecesszió) már a teljesen esztétikai központú irodalmi folytonosságot jelentették. A reális szocializmusnak a Szovjetunióval való létrejötte a nyugati irodalmiesztétikai fejlődésre is kihatott, heves reakciókat váltott ki, válságokat okozott, s mindez még fokozottabban nyilvánult meg a szocialista tábor 1945 utáni kialakulása után. A realizmus a nyugati irodalmakban továbbra is erős pozíciókat képviselt, gazdagon differenciálódott, de a szovjet realizmus szörnyű deformá- lódása árnyékot vetett rá, a modernista irányzatokat viszont antirealista kapcsolódásokra késztette. Mivel nagy aktivitású korszakirányzat már nem volt közöttük, az antirealista integrációt a hetvenes évek második felében előtérbe kerülő posztmodernizmus valósította meg. Ez nem igazi korszakirányzat, hanem amolyan válságáthidaló közbülső irányzat, mint amilyen valamikor a manierizmus és a rokokó volt. Mindkettő a forma nagyfokú csiszolására s a témával való finomkodó, mesterkélt játszadozásra is törekedett. Az utóbbi módszert a posztmodernizmus a végletekig viszi, s például idegen művekből vett tengernyi idézetből építi fel az új művet. A reális szocializmus csődbe jutása és a szocialista tábor szétesése óta a poszt- kommunista országokban a nyugati irodalmi modellhez való intenzív hozzáil- leszkedés folyik, s a magyarországi irodalomban az áthasonulás lényegében már megtörtént, mert ott ez a folyamat még a hetvenes évek végén megindult. Mi a helyzet nálunk, a mi liliputi kereteink között? A magyarországi irodalmi élettel való több évtizedes intenzív kapcsolataink révén nálunk is két szemlélet: a sztálinizmus-zsdanovizmus béklyóiból megviselten kikerült realista, valamint a posztmodernistának mondható antirealista szemlélet áll egymással szemben, de mindkettőből hiányzik az odaáti telítettség, kiérleltség. Néhány kiemelkedő kivételtől és a szerény létszámú jó középszertől eltekintve annyira ijesztő különbség ez, és a mindkét táborunkban domináló szürkeség közepette kifakadt-kidagadt óriás viszály olyan nevetségesen és tragikomikusán hat, hogy az eszmefuttatásomat már én is csak pamfleti stílusban tudom folytatni. Ahogy Hizsnyai a pamfletjei vitriolját kizárólag az "öregek" realizmusára zúdította, úgy én itt most az ő homo aestheticusi tenyészetüket vagyok kénytelen hasonló módon jellemezni. Ez úgy is felfogható, mint egy újkori A romlás virágai-képződmény (kváziképződmény), s a Kalligram név Baudelaire köteteimével formálisan bármikor fölcserélhető. Ami a polarizációt kiélező Hizsnyait illeti, őt a nagy trió tagjai közül leginkább Rimbaud-val lehet összevetni. Hozzá hasonlóan ő is megátalkodottan közösségellenes volt, s a versírás korai abbahagyása után állítólag rabszolgakereskedőnek csapott fel. Hasonló mai szituációban víziószerűen Hizsnyait is el tudom képzelni, hiszen gyakorlatiasságának, üzleti érzékének már az új vitáink és új nyomorúságaink kezdetén tanújelét adta, amikor szövetségünk fenntartása érdekében egy közös étkezde és italda létrehozását javallotta. Most a privatizálások évadján már egy
