Irodalmi Szemle, 1993
1993/6 - HAJDÚ ISTVÁN: És odakint fát hasogatnak
És odakint fát hasogatnak Hol vannak már a sötét katakombák? Hová tűntek el a jóságos testvérek? Maradt a vak hit, tartalom nélkül, nyomasztóan. Valami nehéz, ködös, misztikus, ahol nincsenek ünnepek, csak riogató hétköznapok. Vaklárma, csattogó fejszék, tasakos tej és automaták. A bélyeg a második fiókban volt a polcon sorakozó megsárgult, napszítta Ibsen-drámák alatt. A bélyeg később: Evek múltán egy sötét ládába került, de a celofán megvédte a bomlasztó nyirkosságtól. A bélyeg még később: A (lila?) bélyeg egy atomrobbanás után a másodperc töredéke alatt elégett, mint a semmi felkiáltójele. A végzetes erőszak befejezte munkáját. — Mióta iszol ilyen teákat? Csak nem lettél vegetáriánus? — kérdezte a lány, s a csészék egymás után koppantak az asztal üvegén. — Mindent megeszek, mindent, érted? Mit egyek? — Nem tudom. Mit akartál a kazettával? — Csináld magad. Nem segítek, ez a te munkád. Vagyis hogy... Leszűrted? — felállt, az undok színű, undok formájú fotelbe ült, rápillantott a csészére, majd leszűrte a teát. — Most mi bajod? Tudtam előre, hogy nem csinálod meg, legalább olvass bele. — Ne gyere nekem ilyen trükkökkel. Tudod jól, ha... — Jó a tea. — Keverék. — De az előadásra azért eljössz? Ott lesz abban a saroképületben, amelyet annyit kerestél, második emelet, megtalálod. Pénteken hétkor. Eljössz? — Megnézem. Hétkor? Shakespeare? — Az. Egy kis cukor kéne bele. Hozok. A szavak automatikusan lökődtek ki a száján, nem is figyelt oda, hogy kövesse értelmüket, további sorsukat. A fejében a balta csattogott, minden ütésre vér lökődött az agyába. A csattogás ráállt a szívritmusára, s nemigen lehetett tudni, hogy a kettő közül melyik számára az életadó. A keze hosszas tapogatózás után ráakadt a csésze fülére, szájához emelte a teát, és nagyot kortyolt, nem is, magába zúdította a csésze tartalmát, pattanásig feszülve, hogy a kattogás abba ne maradjon, mert valami előbújt, egy érthetetlen érzés, amely ha letisztul, le lehet majd írni, szavakká alacsonyítani, megalázni, mint egy súlyos bakanccsal. Csatt... csatt... csatt... csatt...csatt... csatt... — Este a képzőművészek klubjában leszel? — Igen. Csatt... csatt... csatt... csatt... csatt... csatt... — Majd próba után benézek. Jó így cukorral. — Nem hallod, hogy valaki fát hasogat!?
