Irodalmi Szemle, 1993
1993/6 - HAJDÚ ISTVÁN: És odakint fát hasogatnak
HAJDÚ ISTVÁN égető melege, a hó bemocskolt fehérsége, a szél, a nap mind-mind hozzátartoztak, láthatatlan erős cérnával a bőréhez voltak varrva, mint az újszülött az anyjához. Vajon honnan nem jött? Vajon hová nem megy? Vajon kinek a bőrébe nem bújt még? Kinek az arcát nem öltötte még magára? Csak cipelte magában az üzeneteket, az ismeretlen címzett nem jelentkezett, egybeolvadt a kozmosz végtelenjével, hideggel konzerválva magát megfoghatatlanul, élettelenül, de kísértve jelenlétével. Testében egyensúlyt tartott a négy őselem. A Nap, az aztékok és inkák védelmezője a számára kijelölt feladatot végezte: a vizet párává változtatta, a testeket lebarnította, a növényeket kizöl- delltette, a sivatag homokja égetett. A víz, a tengerészek kedvese, halkan csordogált, fenyegetően morajlott és szomjat oltott. A levegő átölelte a tárgyakat, szétnyomta a tüdőket. Túl olcsó volt ez így. De mégis valami csodálatos kényszer... Idestova harminc éve volt a létbe lökve. Sok? Kevés? Jólesett élni, mint az esőt nézni egy védett helyről. Igazán nincs miben reménykedni a sorson kívül. Imádott levelet kapni. A távoli üzenetek halk zörejét. Feltépni és tűzbe vetni a borítékot, hogy újra lehessen várni, várni egy neszre, egy halk suttogásra, egy távoli kiáltásra, valaki hiányérzetére. Újabban már magnókazettákat kapott. A felvett hang mögé könnyebb volt elképzelni egy arcot, a feladó hangulatát, személye auráját. Egy kazetta tartalma: Szia, nem tudok veled sehogy sem összefutni. Próbáltam telefonálni. A megbeszélt jel szerint is. Semmi. Ha elfelejtetted volna, hamarosan államvizsgázom. A vizsgadarab valószínűleg Shakespeare-mű lesz. Tudom, hogy szereted, bemutató januárban. A múltkor láttalak a villamosból. Hogy tudsz úgy rohanni? Miért nem tudsz megnézni ezt-azt? Emlékszel, rád szóltam, hogy ne siess már annyira, nem bírlak követni. Azt hittem, direkt csinálod ezt velem. Te ilyen vagy. Azt mondtad, aki nem siet, lemarad. Most már értem, mire gondoltál. Azóta sem tudlak utolérni. Tudd meg, egy dög egoista vagy! Azt hiszem, élvezed, ha mások szenvednek. Vagy félreismerlek. Géza mondta, hogy a festőkkel szoktál tanyázni a klubjukban. Hogy ott látott. Lassan kezdek rájönni, hogy ez a rohadt négy év fölösleges volt. Igazad van, csak bumáskát ad. Az évfolyamtársaim nagy része idegbajos vagy alkoholista, sejtelmük sincs, mit fognak a suli után csinálni. Nem szívesen kérlek, de segíthetnél a szakdolgozatomban. Már a témájától is rosszul vagyok: A színészet és a pszichológia kapcsolata. No mit szólsz? Tényleg segíthetnél. Felhívlak. Szia. Olyan természetességgel mondta ezt, mintha húsz deka felvágottat kért volna a hentestől vagy szemfestéket a sminkestől. Vagy talán... Túlzott, erőltetett magabiztosság. Átlátott a szándékon: az intonáció sántított, a szavak bukfenceztek, mintha lökdösné őket valaki hátulról, és néha az á-k... Rosszul tanították a színészi mesterséget, a tanár a diákot a saját bőrébe zárta. Mintha Sztanyiszlavszkij természetessége, mintha a klasszikus színjátszás és az avantgárd elegyedne, ebből is, abból is egy kicsi, és a végeredmény egy kaotikus kiforratlan színész, akinek fogalma sincs a színészi mesterségről. Sajnállak ma
