Irodalmi Szemle, 1993
1993/6 - HAJDÚ ISTVÁN: A papagáj
A papagáj — Szóval nem jössz velünk kirándulni? — Néni. — Mit akarsz itthon csinálni? — Nem tudom. — Mit tudsz egyáltalán? — Hagyjatok békén. Ezzel a dialógussal kezdődött az a rejtett, burkolt, be nem ismert, létező eltávolodás, ami a mai elhatározásra juttatta. Képtelen volt ezt az állapotot továbbra is elviselni, másra volt szüksége — életre, energiája és dühe levezetésére, közegváltozásra. A kalitka rácsai pontosan kijelölték mozgásterét, a szárnyait is alig tudta szétterjeszteni, csak ugrálhatott fel-le a hintára, melyet annyira utált. A furcsa ízű magoktól is rosszul volt. Csöppet sem hasonlítottak a megszokott csemegékre. Hosszúkásak voltak, és kemények, eleinte meg sem tudta őket emészteni, szörnyen fájt tőlük a feje, émelygett a gyomra, de idővel a kényszer rávitte a fogyasztásukra, ha nem akart éhen pusztulni. Két éve élt már ebben a kilátástalan fogságban, emberekkel és növényekkel körülvéve. Napról napra jobban emésztette a vágy, s egyre jobban gyűlölte magát, mert a fogságba saját ostobasága juttatta. Egyedül tollászkodott egy kiálló bolyhos ágon, amikor mélyen maga alatt az erdőben, hosszú fényes macsétával csapkodó embereket pillantott meg. Amióta fejükbe vették, hogy dzsungelén keresztül utat építenek, egyre gyakrabban találkozott velük. Furcsának találta viselkedésüket, ahogy birkóznak az óriási fákkal, vágják az aljnövényzetet, amely másnapra újra kinő. Ám ezek az emberek nem hasonlítottak az útépítőkre. Rövid ujjú, hosszú inget viseltek, magas szárú csizmát, és a kezükben botra erősített, finom szövésű hálót tartottak, amellyel futva ide-oda hadonásztak. Nem látta őket tisztán, ezért lejjebb szállt. Ilyen közelről már kivehette, hogy lepkéket kergetnek, majd rabul ejtésük után lyukacsos üvegedényekbe kényszerítik őket. Apró madarakat is befogtak, és fonott kalitkába zárva vitték őket tovább. E látványtól úgy feldühödött, hogy taréjába szaladt a vér. Elhatározta, megkeseríti a tolvajok életét. Este, amikor lefeküdtek, és aludni akartak a fárasztó gyaloglás után, idétlen rikácsolást csapott. A dzsungel állatai veszélyt sejtve követték példáját. A békés éjszaka förtelmes, idegtépő ricsajozásba csapott át. Az emberek is megijedtek, és puskájukkal a kezükben meresztették a szemüket a vaksötétbe, abba a számukra idegen veszélyforrásba, amely rejtett éjszakai életével rémületet keltett bennük. Napközben fáradtan haladtak tovább, a zsákmány egyre ritkább volt, de a papagáj követte őket. Egyre vakmerőbb lett, sikerélménye visszaszorította az óvatosságot. Rikácsolva húzott el alacsonyan a fejük fölött, hogy a sűrű lombok közt megbújva, újabb és újabb csapdákat eszeljen ki. A hordárok már alaposan meg voltak rémülve. A Vörös Papagájt és a Nagy Hegyet emlegették, és vissza akartak fordulni. A csapat főnöke egy alacsony emberke volt, aki hallani sem akart a visszatérésről, és kinevette a Vörös Papagájról szóló meséjüket. Egyre gvakrab-
