Irodalmi Szemle, 1993
1993/6 - HAJDÚ ISTVÁN: A papagáj
HAJDÚ ISTVÁN A papagáj A vörös papagáj kalitkája mintegy a felező vonalon volt elhelyezve (felakasztva) a két fehérre mázolt ajtó között a nagyszobában. Az ósdi, masszív, sötét bútorok közt nem ő volt az egyetlen élőlény. Különböző nagyságú cserepekben virágok pompáztak amolyan zöldövezetként a rideg, fehér falak nyomasztó sivárságában. A papagáj nem ismerte ezeket a nagyfejű, tüskés növényeket, de mint később megtudta, a virágok kaktuszok voltak, meleg égöviek, úgyhogy szinte rokoszenvet érzett irántuk, pedig még sohasem találkozott velük testközelben, még sohasem érintette meg őket. Tudta, szépségük veszélyes, mert azok a testükből kiálló valamik, nem levelek, hanem gyilkos tüskék, melyek kiszakadva a virágból, izzó fájdalmat lövellve, mélyen behatolnak az idegen húsba, vörös sebeket hagynak maguk után minden apró érintésnél. Az ő eszén nem járnának túl a gőgös kaktuszok, ügyes lenne, nem szállna rájuk, csak a cserép szélére ülne, onnan nézné meg őket minden oldalról. Büszke fejüket is körülröpködhetné, mint a kolibrik, a színes, ügyes nektárlopók. De tudna még egyáltalán repülni? Fogalma sem volt róla, bár erősnek érezte magát, jóllehet volt egy kis túlsúlya, és az izmai is egy kicsit elgyengültek, de mindennap tornázott, ameny- nyire ezt a szűkre szabott kalitka megengedte, szilárd elszántsággal, hogy egyszer majd eljön az az idő, amikor újra csattogtathatja szárnyait, ugrálhat ágról ágra, kergetőzhet társaival a kiadós esők után, amikor minden olyan fülledt, ragacsos és újszerűen izgató. Szinte érezni lehetett a változást a természetben. A nap hosszú fénygúlákat varázsolt a növények közé, az esőcseppek gyémántként csillogtak a leveleken, a legkülönbözőbb színekben pompázva. Ilyenkor szeretett tollászkodni, megrázva hosszú, fekete taréját, szorgalmasan rikácsolva, jelezve hollétét. A tollazatáról lepergett eső lemosta a mocskot, és az így fényessé vált. Különösen büszke volt vörös begyére, amely gyönyörűen csillogott a napfényben. A hosszú farka is ilyen színárnyalatot kapott, egyszóval büszke volt magára, tudta, hogy szép, s ezt mások is értékelik. Csak még egyszer szagolhatna bele a dzsungel levegőjébe, csak még egyszer hintázhatna a lecsüngő liánokon, ropogtathatná a frissen beért magokat eső után, hangosan rikácsolhatna, kergetőzhetne társaival, bújócskázhatna a sűrű lombok közt, éjjel szunyókálva hallgathatná az ismerős neszeket, repülhetne, repülhetne... Nagyon elege volt a világból. Amikor Z. elvégezte az alapiskolát, a család újabb gond elé volt állítva. Apja a járáson dolgozott, és jól tudta, hogy ki mit várhat az életben tanulmányai befejezése után. A "bumáska" a fontos és a jó háttér. Igaz, egy jó festő vagy
