Irodalmi Szemle, 1993

1993/5 - SZIMPÓZIUM - TŐZSÉR ÁRPÁD: A megíratlan irodalomtörténet

látja, hogy Cselényi meredeken szubjektív költő, de szubjektivitása nem direkt létértelmezésben, hanem egy sajátos "nyelvi magatartásban", egy egyedi beszédforma szélsőséges használatában nyilvánul meg.

Míg a "létértelmező" Balla és a "történelemértelmező" Görömbei, Koncsol és Béládi meglehetősen magabiztosan alkalmazzák módszerüket, Zalabai Zsig- mond Verstörténés, kritikatörténés című tanulmánya tele van kétellyel. Zalabai jól látja, hogy "...az irodalom mint olyan csakis komplex módszerekkel, sajátszerűsége és létezésmódja sokoldalú törvényeinek az összességében írható le, tárható föl és ítélhető meg", látja a módszer ebből következő "vegyességét", esendőségét, tisztában van vele, hogy a "recepciós rendszer" az, amely "az irodalom alakulástörténetét végül is meghatározza", s hogy ebből következően "»abszolút« irodalomtörténet nincsen; időről időre újra kell(ene) írni a kézikönyveket", s a sok bizonytalanság buktatóját azzal véli kikerülhetőnek, hogy "szlovákiai magyar verseskönyvek bástyáival az íróasztalán" átfogó irodalomtörténeti szintézis helyett "irodalomtörténeti hosszmetszeteket és szerzői (kritikai) keresztmetszeteket" próbál írni. S le kell szögeznem, hogy ebben a gyakorlatában én olyan elképzelés részleges megvalósulását látom, amelyet érdemes tovább gondolni, s érdemes az irodalmi közvéleményünk által igényelt új szlovákiai magyar irodalomtörténeten töprengve is figyelembe venni.

3.

S annál is inkább, mert tulajdonképpen jelen írásom célja is ez: eltöprengeni a kérdésen, hogy a prolegomenámban megfogalmazott kételyek s a felsorolt szintéziskísérletekből kimutatott egyoldalúságok tükrében is érdemes-e vajon még szlovákiai magyar irodalomtörténetről beszélni, s egy új megírását tervezgetni, vagy inkább keressünk az irodalomtörténetírás általános válságából egy olyan kiutat, amely az ún. nemzetiségi irodalmak és az irodalomtörténetek ellentmondásait is feloldaná?

Számomra egyenesen abszurdnak tűnik akkor írni nemzetségi irodalomtörténetet, mikor a nemzeti irodalmak történetéről is egyre inkább bebizonyosodik, hogy gerincük és bordázatuk nem a nemzeti gondolat kiteljesedése, sőt egyáltalán nem kötődnek semmilyen egyenes vonalú "haladáselvhez". Ugyanakkor ha Derrida dekonstrukció- és différance-elmélete alapján újra olvasnánk a magyar nyelvben megképződött világirodaimat (azaz ha nem a "lineáris, nem az epikus modell", hanem egy "másfajta térszerveződés" szerint olvasnánk, s elolvasnánk azt is, ami "a kötetekben a sorok közé íródott" — az idézőjeles részek itt Derrida kifejezései!), akkor a módszer természetéből következően valószínűleg egy olyan világ-magyar irodalmi organizációhoz jutnánk, amely egyként tartalmazná a magyar "nemzeti" és "nemzetiségi" irodalmakat.

Ennek a "dekonstruált" irodalomtörténetnek kitüntetett helye lenne az első fejezete, pontosabban azok a művek és szerzők, amelyekből (akikből) a dekonst- rukciós folyamat kiindulna, mert természetesen nem lenne mindegy, hogy milyen struktúrákat akarunk "destrukturálni". Az eddigi irodalomtörténetek többnyire a diakróniához igazodtak, a mi irodalomtörténetünk haladhatna visz-