Irodalmi Szemle, 1993

1993/5 - SZIMPÓZIUM - TŐZSÉR ÁRPÁD: A megíratlan irodalomtörténet

A megíratlan irodalomtörténet

Erről a "megíratlan irodalomtörténetről" a tudásunk is többnyire csak afféle negatív definíciókból áll, azaz azt tudjuk róla, hogy mi nem irodalomtörténet, s így remény sem igen van rá, hogy valaha is megíródik. Lukács György például az 1990-ben megjelent Megjegyzések az irodalomtörténet elméletéhez-ben úgy "határozza meg" az irodalomtörténetet, hogy: nem endogám tudomány, hogy: tulajdonképpen csak olyan esztétika, amelynek középpontjában az irodalom áll; Hans-Georg Gadamer, napjaink filozófiai és irodalomelméleti tótumfaktuma szerint pedig "A szellemtudományoknak (tehát az irodalomtörténetnek is, T. Á.) nincs önálló módszerük". S tagadásokban fogalmazza meg az irodalomtörténet mibenlétét Szegedy-Maszák Mihály is, mikor először is kétségbe vonja, hogy a magyar irodalom történetét "1992-ben meg lehet írni Bildungsgeschichte alakjában", s aztán kijelenti, hogy "az egész magyar irodalmat ma már aligha lehet a nemzetsors megnyilvánulásaként értelmezni, de azt is bajos volna állítanunk, hogy a polgárosodás vagy a liberalizmus értékeinek növekvő érvényre jutása irányította a fejlődését".

Ennyit a "megíratlan irodalomtörténetről"! De azokat a bizonyos megírt változatokat illetően sem sokkal jobb a helyzet. Ebben a pillanatban egyetlen irodalomtörténeti építményünk sincs, amely alapjaiban ne remegne, de a legtöbb egyenesen romokban hever.

XVI. Lajosnak a Temple börtönében kezébe került Voltaire és Rousseau néhány műve. "Ez a két ember rombolta le Franciaországot!" — tört ki a királyból az elkeseredés. Az irodalomtörténet romokban heverő építményeit Hans-Georg Ga- damerrel és Jacques Derridával hozhatnánk így összefüggésbe, azzal a különbséggel, hogy ők a rombolást tulajdonképpen csak befejezték. Az egyik azzal, hogy az esztétikát, az irodalomtörténetek végső alapját "feloldotta" (Gadamer kifejezése) a hermeneutikában, a másik pedig azzal, hogy — mint halból szokták a gerincet és bordázatot — kihúzta a kultúra (s így az irodalomtörténet) struktúráiból a linearitást, a pontok egymásra következésének elvét.

Az irodalomtörténet Gadamer és Derrida előtti válságát a magyar irodalomtudósok — tisztelet a kivételnek — nem vették s nem is igen vehették tudomásul. A magyar társadalomnak eddig még nem volt olyan korszaka, amelynek ne lettek volna "inendogám" elvárásai az irodalommal és az irodalomtörténettel szemben, s szakembereink feltehetően ezektől a mesterséges konstrukcióktól nem látták az irodalomtörténet " dekons trukciós" természetét.

Irodalomtörténetírásunk "konstrukciói" eddig leggyakrabban nemzeti, didaktikai és politikai jellegűek voltak, de az utóbbi fél évszázad során a körük a területi szemponttal is bővült. 1918 után ugyanis megszületett a romániai, a jugoszláviai és a csehszlovákiai magyar irodalom fogalma, ami önmagában még nem lett volna baj, mert ezek a fogalmak jelölhetnék pusztán a jelzett területeken született magyar könyvek összességét is, problematikussá akkor kezdett válni a fogalom, mikor irodalomtörténetek is konstruálódtak hozzá. 1971-ben megszületett a romániai magyar irodalom története (Kántor Lajos—Láng Gusztáv: Romániai magyar irodalom 1945—1970, Kriterion, Bukarest), 1975-ben ennek jugoszláviai megfelelője (Bori Imre: Irodalmunk évszázadai, Fórum Könyvkiadó, Újvidék), majd 1982-ben megíródott a csehszlovákiai magyar írásbeliség szintéziskísérlete is (Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945— 1980, Akadémiai Kiadó 1982). Gyengéje pedig mindháromnak az, hogy az iro-