Irodalmi Szemle, 1993

1993/5 - LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT: A színjáték, a dráma és az epika határkérdései

A színjáték, a dráma és az epika határkérdései

színház) önálló voltát, azzal az indoklással is, hogy a dráma hiteles, teljes világkép hordozója, színrevitelekor a mondanivalóját nem lehet megsérteni, ám (a potenciálisan benne rejlő) több, hiteles értelmezési lehetőség közül választhat a színjáték egyet, s így ez utóbbi nem nevezhető a dráma reprodukciójának. Összegezve a gondolatot: a színház nézőjéhez — par excellence — nem az eredeti dráma jut el, hímem annak egy sajátos olvasata, interpretációja, feldolgozása. Amúgy is inkomplettnek, töredékesnek tartja a drámát nem egy szakember: "a színi alak — szemben a regény típusával — konkrét mivoltában nincs rögzítve... Konkrét tulajdonságait a színész alakítja ki, saját egyéniségének megfelelően". a színész eszmeképét, a mű alakját a szövegnek (a dialógusnak) főleg a konnotatív jelentése alapján tudja megvalósítani nemegyszer, s így az eredeti szövegnél gazdagabb, hatványozóttabb esztétikai-etikai tartalom lesz az eredmény. Itt kaphatnak helyet a különféle színházi empíriák, pl. a Bertolt Brecht által szorgalmazott epikus színház kritikus magatartása is, melynek lényege az "elidegenítés"(a Verfrem- dungs-effekt, röviden V-effekt) lehetősége, amikor is bizonyos technikával arra kényszeríti a színészt: ne törekedjen a szerep "beleélésére", és nézőit ne ejtse semmilyen illúzióba. Azaz nem változik át az ábrázolandó figurává, csak megmutatja őt. Kommunikatív eszközei e célra a harmadik személybe és a múltba helyezés, a rendezői instrukciók elmondása s ezenkívül a metakommunikációs eszközök bő felhasználása. (Nem véletlenül emeltük ki éppen a brechti eljárást, ugyanis vizsgálódásunk további tárgya éppen a dráma és az epika összefüggése lesz.)

A dráma és a színjáték "anyaga" különböző fokozatokban, különböző funkciókban akár el is válhat egymástól, s bizonyos esetekben szinte egymás ellentétébe csaphat át, akár a szöveg megváltoztatása nélkül is. A színművészetet a megjelenítés művészetének, a cselekvés költészetének és előadóművészetnek is nevezik. Színjáték csak a színész aktív belső és külső teremtő munkája nyomán jöhet létre. A színész munkája során az alkotói folyamat egybeesik az alkotás eredményével, ezért a kettő csak elméletileg, az analízis során választható el. Az alkotó — alkotói folyamat — alkotás hármassága hie et nunc, dinamikusan a színészhez szintetizálódik. A színész teste lesz anyagi hordozója a hallható nyelvi jeleknek, mint a hümmögés, nevetés, köhögés; a látható test-, arc-, kéz-, váll- stb. mozgásnak; a távolságtartás és kontaktusteremtés (pl. a szemek kapcsolata; a fej, a láb iránya) lehetőségeinek. A felsoroltak mennyiségi alkalmazása elhatárolja egymástól a pantomimust, a táncost, a versmondót, az énekest, a rádiószínészt és a színjáték művészetét.

A teljes színjátékban vagy — Hont Ferenc kifejezésével — a "színjátékegészben" a színész nem egyedül van a színpadon (kivéve a monodrámát), nemcsak egy név vagy egy figura eszmeképének megvalósítása a célja, hanem partnereivel együtt egy drámaírói világszerűség és mondanivaló realizálása is; vagyis a színész színpadi léte világalakító és világot megmutató egyszerre. A színjáték élő és élettelen elemeinek hierarchiája az esztétikai minőséget szolgálja, akár groteszk az, vagy heroikus, akár komikus vagy tragikus stb. Az inkomplett — a mi értelmezésünkben a nyitott dramaturgiájú — dráma komplett színjátékká alakításában kulcsfontosságú a színész mellett a rendező művészete is, amely igen széles határok között mozog még teljes szöveghűség esetén is. A szöveg