Irodalmi Szemle, 1993
1993/5 - CSORDÁS JÁNOS: A fehér porcelánszobor titka
CSORDÁS JÁNOS Sokkoló hatású jelenet volt, még most, évek múltán is megborzongok, ha rágondolok. De ami ezek után történt, arról legszívesebben nem írnék, mert az maga a borzalom... Észrevettem, hogy a KGB emberei egy fekete nejlonzsák köré csoportosulnak; az ex- pedíciós csapattal visszatért társuk hozott benn evalamit. Sorra levették a fejükről tányérsapkájukat, illetve parafakalapjukat. Az egész úgy hatott, mintha valamiféle gyászszertartás zajlana. Efura jelenet lejátszódása alatt Kivame Nkrumah elnök magához hívatott, hogy tájékoztasson. Még most is éléiíken emlékszem arra, amit remegő hangon mondott nekem: — Szégyenfolt esett az országomon, Maycroft! Leonyid Iljics Brezsnyev elvtársat, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának az elnökét, leendő jótevőnket megették a mbawango bennszülöttek... Áramütésszerűenért a szörnyű hír. A nejlonzsákra meredtem; ahogy elnéztem, nem sok maradhatott Brezsnyevből. Ha akkor jobban megfigyelem a támadókat, előbb rájöhettem volna, hogy ők azok a hírhedt őserdei emberevők, akikről annak idején a könyveimben is említést tettem. Legutóbb 1947-ben hallattak magukról: abban az évben tűnt el nyomtalanul a Iwtárvidékeri a Francia-Nyugat-Afrika kormányzójának a lánya újdonsült férjével. A mbawangók azután egyáltalán nem mutatkoztak, már-már teljesen feledésbe merültek. Kiszivárogtatott hírforrások szerint kiirtotta őket az Idegenlégió kommandós alakulata. Mindazonáltal 1961-ben beigazolódott: léteznek és elevenek! A sötétedés beállta előtt kezdődött el a szovjetek ámokfutása. A történteket nem tudom másként nevezni, talán ez a kifejezés sem megfelelő. Kwame Nkrumah elnök nem tehetett semmit, együttműködésre kényszeredett. — Legyen erős, Maycroft — mondta megtörten —, fel kell készülnünk a lehető legrosszabbra, azt hiszem, nincs egyéb választásunk, itt most minden előfordulhat. Még a legvalószínűtlenebb események is! — Elbúcsúztunk egymástól. A Ghánái Köztársaság elnöke sokáig szorongatta a kezemet. Minekutána a KGB átvette az irányítást, betuszkoltak egy katonai repülőgépbe. Nyomatékosan értésemre adták, semmit ne kérdezzek, senkihez ne szóljak. Tiltakozásom ellenére lefogtak, elvették tőlem az irattárcámat, az órámat és a pipámat. Nyilvánvalóvá vált: fogoly lettem! Követeltem a gép parancsnokától, haladéktalanul teremtsen telefonösszeköttetést az accrai angol nagykövetséggel. Tegye lehetővé, hogy beszélhessek a katonai attaséval, de ő a szemembe nevetett. Megvallom őszintén, ilyen mélységesen primitív és ellenséges viselkedéssel még pályafutásom során nem találkoztam. Tulajdonképpen ekkor értettem meg: alighanem soha többé nem leszek szabad ember, nem látom már sem Accrát, sem Londont. Csak a csodában reménykedhetem. Mialatt gépünk a magasba emelkedett, lövéssorozatokat és nagyerejű robbanásokat hallottam, majd fülsiketítő zajt, és vakító fényözönt láttam. Amint letekintettem az ablakból a dzsungelre, hatalmas tüzet vettem észre fellobbani. Azonnal tudtam: gyújtóbombát dobtak le. Távolabb megpillantottam az elnöki repülőgépet; katonai vadászbombázók követték. Ezüstös fényük gyorsan beleveszett a messzeségbe. Valamilyen szerrel elkábítottak, később megkötöztek. Hosszan tartó repülőutat tettünk meg, jóformán alig emlékszem az utazásra. Egy fiatal katonatiszt ügyelt rám és törődött velem a kapott parancs szerint. Láttam, félénken tekinget felém, nem mer a szemembe nézni. Landoláskor életem legborzalmasabb perceit éltem át. E sorok írásakor remeg a
