Irodalmi Szemle, 1993
1993/5 - LÁSZLÓFFY CSABA: Szabadon választott gyakorlatok szökéshez
nyúlnak, hogy a lelkiismeret-furdalás árnyékába taszítsanak. (Józanul.) Értsd már meg, hogy véletlenül pukkant ki a "léggömb" — mindegy hogy mivel fújtad fel. KAZIMIR Az előbb úgy néztél rám, mint egy szörnyszülöttre. Még nem jöttél rá, hogy bosszút akar állni rajtam?! JUANITA Azért keresett, hogy átadja a rábízott üzenetet. KAZIMIR A nővérem is pikkel rám. JUANITA Sőt anyád is. Azért halt meg pont most. KAZIMIR (robbanni kész indulattal) Megint túlbecsülöd a tűrőképességemet. Emlékezz vissza rá: utoljára azzal ingereltél fel, hogy az olyan hűtlen természetet is, mint amilyen az enyém, érheti totál kudarc, ha rendre mindenki rájön, hogy mekkora önzés rejlik a maszk alatt. — Én hülye persze elárultam neked, hogy az ego az én definícióm értelmében egyenlő a viselt maszkkal! — Szóval, ha nem becsülöm meg magam, mehetek vissza oda, ahonnan jöttem; igen ám, csakhogy a régi haverok közül sem lesz, aki meghívjon bár egy pisisörre... (Kitör.) Mit képzelsz: épp az ő sörüket, azt a hányadékot kívánom vissza?! JUANITA Amikor ezeket mondtam, sejtelmem se volt még arról, hogy otthon mindent felégettél magad mögött. KAZIMIR Megint elvetetted a sulykot. A felülről jött önkény szünetében — nevezzük annak — egyszer s mindenkorra úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam belerángatni semmilyen érzelmi szerepbe, amely korlátozhatná természetes vágyaimat. JUANITA Ez nyilván miránk is vonatkozik. Megéreztem, hogy így lesz. A múlt éjjel az a különös álom!... Ellenségeid elől menekültünk. Berángattál egy lyukba, egy szörnyű odúba. Valósággal belegyömöszöltél, úgy szorítottad a bokámat, hogy azt hittem, eltörik. Undorító élőlények tapadtak hozzám; az arcomhoz, a nyakamhoz. Az egyik nyúlvány elérte a számat. Visítva kapaszkodtam beléd, te azonban leráztál magadról, s amint magasba lendültél, engem valósággal beletapostál a földbe. A sötétségbe. KAZIMIR Banális kis álom. Hogy megelőzzük a hisztérikus rohamot, töredelmes vallomást teszek neked. Ettől talán megnyugszol... Zorina — meséltem már róla — mindig megértően viselkedett. De azon az estén, mikor úgy döntöttem, hogy kiveszek egy kis szabadságot magamnak, ő is kiverte a hisztit. Pedig még az apja, a kisöreg is megpróbálta csillapítani, hogy: "hagyd csak, megjárja magát a világban, s meglásd, visszajön! Jobb helyet úgysem talál!" Zorinából azonban mint láng csapott fel a gőgös indulat, hogy amiért ők falun laknak, mégis az övék az ország. Az anyja pedig odasúgta a lányának: "Köpj szembe, hogyha még beeresztem ide!" Éppen vendégek érkeztek hozzájuk — engem is meghívtak a másnapi halotti torra —, de hiába, csak nem enyhült a két fehémép indulata. Mikor kettesben maradtam Zoriná- val, s megint hánytorgatni kezdte, hogy bezzeg ők minden fenntartás nélkül befogadtak, én kapásból úgy állón vágtam, hogy ráesett a mos-
