Irodalmi Szemle, 1993

1993/4 - LIBRESSZÓ

Libresszónk vendégei — Brogyányi Judit, az Új Szó szerkesztője és Ötvös Gyöngyi egyetemi hatlgatő — a következő könyvekről mondják el véleményüket: Grigorij Kanovič: Nevejdou otroci do ráje (A rabszolgák nem léphetnek be a paradicsomba, Alternatíva, Praha 1992), Győry Attila: Vércsapolás (Kalligram 1992).

Brogyányi Judit: Igencsak különös sors adatott Grigorij Kanovicsnak, aki egy litvániai zsidó kisvárosban látta meg a napvilágot, a második világháború idején Oroszországban és Kazahsztánban élt: sokat fordított litvánból oroszra, műveit is ezen a két nyelven írta, mostanság pedig egy oroszul megjelenő, nemzetközi zsidó folyóirat, a Jevrejszkij zsurnal egyik szerkesztője. Többszörösen kisebbségi sorsot él meg: a litvánok szemében zsidó, az oroszok szemében litván, a zsidókéban orosz. Két könyve korábban napvilágot látott magyarul is Árvay János szép szövegezésében (Gyertyák a szélben, illetve A bolondok könnyei és imái), nemrég pedig csehül adták ki a Nevejdou otroci do ráje (A rabszolgák nem léphetnek be a paradicsomba) című, mintegy ti/, évvel ezelőtt írt müvét. A környezet mind a három könyvben azonos: szegény litván kisvárosok, ahol lengyelek, litvánok, zsidók, oroszok élnek, nyomorognak, összekevered ve és mégis szigorúan különválva. Évszázados előítéletek hatnak, súgy látszik, senki sem szabadulhat származásának börtönéből. "Magunkat kell gyógyítani" — tanítja Úri rabbi. “Teremtő Isten — gondolja aztán tovább magában —, mennyi volt már belőlük — az idő gyógyítóiból hányon vonultak át a földön... Es mivel végződött mindez? Bilincsekkel, vérpaddal, tébollyal. Nem, az idő gyógyíthatatlan. Mindenkinek magát kell gyógyítania, és lehet, hogy csak akkor gyógyul meg majd az idő is." Lehet, de nem biztos.

Hiszen Dorszkij, a sikeres ügyvéd (A rabszolgák nem juthatnak be a paradicsomba főhőse) már rég elfelejtette, mert el akarta felejteni, hogy a zsidó sors milyen pokoli mélységeiből küzdötte föl magát. Ez már a századforduló világa, és a cári Oroszország fölött is enyhébb szelek fújdogáltak. Az a szennyes hullám azonban, amely ,i kortárs Európát megfertőzte, Franciaországot a Dreyfus-üggyel, Magyarországot a ti- szaeszlári vérvádas pörrel — Litvániát sem kerülte el. (Mellesleg: Kanovics tisztelettel jegyzi fel a tiszaeszlári pór "rettenthetetlen" védőjének — ő így írja, a cirill betűs átírás nyomán — "Kari Ötvösnek", azaz Eötvös Károlynak a nevét.) Dorszkij elvállalja néhány vérvádas gyilkossággal gyanúsított szerencsétlen ügyét. S a tárgyalás, az ügy vitele során rá kell döbbennie, hogy ő a pravoszlávok számára mindörökre zsidó marad, de a zsidók is hitehagyottként, árulóként kezelik. Sorsunk elől nincs menekvés. A gyógyulás, önmagunk gyógyításának nem az az útja, hogy letagadjuk múltunkat, nem merjük vállalni nemzetünket, valami homályos jövő biztonságérzetéért mások szeretnénk lenni, mint akik vagyunk, akik lehetünk. Összekeveredett a világ — erről vall Kanovics, de tudja, hogy ezt a gordiuszi csomót semmilyen Nagy Sándor át nem vághatja. Türelmesen ki kell bogozni, akármennyire nehéz, a feladat. Kanovics arról álmodozik, amiről mindenki, ha csak megérintette is a nem