Irodalmi Szemle, 1993
1993/4 - KONTEXTUS - LANSTYÁK ISTVÁN: Nyelvművelésünk vétségei és kétségei
Nyelvművelésünk vétségei és kétségei semmi helye a korszerű szemléletű nyelvművelésben. Érdemes lenne megszívlelni Havránek és Mathesius 1932-ből származó intését: "Végül a nyelvelmélet a nyelv stabilizálódását a kritikáján keresztül is támogathatja. Amennyiben konkrét nyelvi megnyilatkozások nyelvét az elméletileg rögzített normával hasonlítja össze, a felfedezett különbségek esetében próbálja a figyelmet a nyelvjárási jellegű (lokális és szociális) különbségekre, archaizmusokra, barbarizmusokra, a voltaképpeni idegen nyelvű hatásokra, neologizmusokra, valamint olyan különbségekre irányítani, amelyek egy hamis elméletből vagy az elmélet meg nem értéséből állnak elő. Az ilyen különbségeket nem szabad hanyagságokként elítélni [...], ha nem iskolai célokat követünk, és ha nem a nyelv birtoklásának nyilvánvaló képtelenségéről van szó. Lehetnek ezek az elméletileg rögzített norma hibái, amelyekből a nyelvész tanulságokat vonhat le. Néha egy ilyen különbség a csírája lehet egy új fejleménynek, amelyet nem kell feltartóztatni. S végül egy ilyen különbség bizonyulhat szándékosnak is [...]" (1981:75) 7.2. A nyelvőrszemlélet következtében a beszélőkben kialakult, ill. megerősödött az az indokolatlan érzés, hogy amikor ők a standard magyar nyelvváltozattól eltérő alakokat használnak, vétkeznek, valami erkölcsileg elítélhetőt követnek el, vétenek "nyelvünk tisztasága" ellen. Az értékítélet elsősorban konkrét nyelvi jelenségekre vonatkozott ugyan (azok minősültek hibásnak, rossznak, csúnyának), ezek nagy száma miatt azonban az egész szlovákiai nyelvhasználat olyan fényben volt feltüntetve, mintha az hibás, rossz, csúnya volna; végül pedig mivel e "hibák" okait nyelvművelőink a beszélők tudatlanságára, kényelemszeretetére, nemtörődömségére stb. vezették visz- sza, maguk a beszélők is pellengérre állíttattak. Mindez annak ellenére volt így, hogy nyelvművelésünknek általában nem volt — s ezt érdemes kiemelni! — kioktató, türelmetlen, ostorozó vagy szeretetlen a hangneme; a hibaközpontúság, az ezt tükröző terminológia (“káros jelenségek”, melyek "befurakodnak" a nyelvhasználatba, “fertőzés", “kór", "bomlás”, "romlás" stb.), a beszélők "felületességére”, "kényelmére”, "nyelvi műveltségük hiányos voltára", "i- génytelenségére" való utalások sajnos — talán a nyelvművelők szándékai ellenére — ebbe az irányba hatottak. A nyelvi önbizalom elvesztése pedig kisebbségi helyzetben életveszélyes lehet! Elvben létezett bizonyosfajta különbségtétel a bírált jelenségeknek a választékos köznyelvben, illetőleg a mindennapok nyelvhasználatában való megítélése között. Jakab István például, amikor a hiba fogalmát definiálja, ennek érvényességi körét a sajtóra, irodalomra, választékosabb nyelvhasználatot igénylő szóbeli megnyilatkozásokra korlátozza (1983:187). A konkrét nyelvi jelenségek viszonylatában mégis kivételszámba mennek az olyan megértő megközelítések, mint amilyen Deme Lászlóé: ”[...] Természetesnek tarthatjuk, hogy a mindennapi ember a maga családias nyelvre jelenség magyarországi gyökereire 1. Fabó 1986:29—30, Huszár 1986:63.
