Irodalmi Szemle, 1993

1993/4 - PERÚJÍTÁS - GRENDEL LAJOS: Valami történni fog...

Valami történni fog.

Aki elmúlt húszéves, teljesítse a kötelességét. A házasság nem krumplipogácsa. Ha varjú, legyen fekete; ha fekete, legyen világos. A méhek is társas lények, nem csak a seregélyek. Aki fest, tanuljon meg kesztyűbe dudálni! Ha forr a bor, csavard le a gázt! Az öregasszony belátta, legjobb lesz, ha ő maga keres a Festőnek lakást. így elkerülhető, hogy a Festő szemrehányásokat tegyen neki, amikor majd fel is út, le is út. Engem maga nem fog konyhakéssel feldarabolni, mint a karácsonyi halat. Én öreg vagyok már, sok mindent láttam, de ezek a kriksz- krakszok szúrnak, mint a szalmazsák. Térjen jó útra. Különben jön Pali bácsi a csípőfogóval. Aki Pali bácsitól sem fél, elvetemült kapcabetyár! Csip-csip, csóka, gondolta az Öregasszony, s a pénzét ezentúl a harisnyájában tartotta, a harisnyát pedig elrejtette a svéd söprűben, s svéd söprűre pedig ráírta: Életveszélyes, 220 V, hősugárzónak használni szigorúan tilos!

A szerző sokat törte a fejét, hogyan lehetne meggyőzni az Öregasszonyt, hogy a félelme alaptalan. Nyilván úgy, hogy sikerül rávennie a Festőt, fessen más képeket, az Öregasszonynak tetszőket, legalább addig, amíg megnyugszik. Kihallgatást kért a Festőtől, ő azonban kereken a szemébe mondta, egy percre sem hajlandó az írógéppapírról kilépni, semmi közük többé egymáshoz. Nem köt kompromisszumot senkivel sem, kivált a szerzővel nem; a szerző jobban teszi, ha tisztességtelen ajánlataihoz tisztességtelen embereket keres. A szerző belátta, semmi jogcíme letéríteni a Festőt a maga választotta útról. Maradt hát az Öregasszony. Őt viszont ismerte, ezért máris feladhatta minden reményét. Hogyan is győzhetné meg az Öregasszonyt, hogy a Festő krikszkrakszjai nem szükségszerűen eszelős mázolmánvok. Igaz, ehhez a képeket is látnia kellett volna. De nem tesz semmit. Ismerte az Öregasszonyt, tudta, hogy nevetségessé vagy rosszabb esetben gyanússá válna a szemében. Az Öregasszony félni fog, mert nem tehet mást. A Festő pedig tovább fest majd,mert ő sem tehet mást. Nagy bajban vannak, gondolta a szerző. Hogyan lehetne mégis odacsempészni egy hattyúdalát éneklő hattyút a Festő vásznára. Sajnos, sehogyan. A szerző számára nem maradt más hátra, mint elfogadni a szemlélő passzív szerepét. Éjszaka nyugtalanul forgolódott az ágyában, a családjához goromba és ingerlékeny volt, várta mi lesz, hátha csoda történik, elvégre ő a szerző.

Egy héttel karácsony előtt, aranyvasárnap délután hármat csengettek az Öregasszony lakásán, olyan durván, s mindháromszor olyan hosszan, hogy a halottak is felébredtek volna rá. Rohant az Öregasszony ajtót nyitni, majd orra esett a nagy sietségben. Kilesett a kukkantón, s két férfit pillantott meg a küszöb előtt; az egyiken ballonkabát volt, a másikon prémgalléros, elegáns szürke télikabát. Nem őt keresték, a Festővel óhajtottak beszélni. Akárcsak az Öregasszony, a szerző is legföljebb találgathat, kik voltak, és mit akartak a Festőtől. Az öregasszony arra gondolt, talán a Festő vidékről jött rokonai. De nem valószínű. A vidékieket könnyű fölismerni az esetlenségükről meg a tájszólásukról. Ezek nem olyanok voltak. Talán a rendőrség, villant át az Öregasszony agyán: a rendőrök viszont nem járnak prémgalléros télikabátban, a ballonkabátos pedig be sem ment a Festőhöz, az előszobában ült le.

Az Öregasszony úgy találta, hogy az idegenek rendes emberek, nincs miért tartani tőlük. Köszöntek, s megtörölték a lábukat a küszöb elé terített rongyon. Jó családból származhatnak, tudják, mi a jó modor. Ki megtörli a lábát, rossz